Hosszú idő telt el az ausztrál Deströyer 666 legutolsó nagylemeze óta; a Cold Steel… for an Iron Age és az új album megjelenése közt akárhogy is számolom, már hét év telt el, s a köztes időben két kislemezzel (…Of Wolves, Women & War és Terror Abraxas) enyhítette csak a várakozás kínjait az anno a bandát a Bestial Warlustból való kilépése után megalapító zenekarvezető, Keith K. Warslut (aki régen a Corpse Molestation nevű demós death metal csapatban is ügyködött). Matt és Shrapnel ugyan közben kiadta a Razor Of Occam első nagylemezét is, ám nem hiszem, hogy ez lenne az ok a hosszabb szünetre a megjelenés terén.
A Defiance a csapat negyedik albuma, a kiadó ismét a Season Of Mist, a recept pedig maradt az eddig megismert; a thrash és a black metal ideális arányú, méregerős keveréke ez kúpszegecsekkel, bakkecskék vérével, mániákus riffeléssel és eszelős szólókkal, vérestorkú fröcsögéssel és a ’80-as évek korszellemének hiteles megidézésével, de e téren változásra nyilván senki nem számított tőlük. Aki régóta nyomon követi őket, az most egy hangyányit még dallamosabb és profibb hangzású lemezt vehet a kezébe; a gitárok kicsit tisztábban és erőteljesebben reszelnek a korábbi szikár megszólaláshoz képest, de nem kell megijedni, ezek a tapasztalt vén rókák pontosan tudják, milyen hangzás illik ide, nem lett túl modern vagy neadjúristen’ steril a sound.
Egy rövidke kiállás után máris dübörög a Weapons Of Conquest; a harapós riffeket vijjogó szólók szövik át, a sebesség a közepes gyorsaságú, de intenzív tartományokban mozog, s a kiállások, a refrén már ezt a dalt is fogóssá teszik, de az I Am Not Deceived még hamarabb megragad a fülben. Puritán dallamos riffjei nagyon jók, a fröcsögő ének is fajsúlyos – ugyan felbukkannak az albumon már ismerős megoldások, hasonló szellemben fogant témák és ez a későbbiek folyamán is így lesz, de ez nem okoz problémát; ez a banda nem a kísérletezésről szól, hanem – más ötödik kontinensbeli pályatársukhoz, pl. az ifjonc Nocturnal Graves-hez, vagy a feloszlott Gospel of the Horns-hoz hasonlóan – a meglévő arzenál mind tökéletesebb gyilkoló-eszközzé fejlesztéséről. A következő Blood For Blood ízes thrashes témái, kórusa megint csak a legerősebb pillanatok között vannak, utána viszont irgalom nélkül söpör végig rajtunk a beszédes című The Barricades Are Breaking. Jóval gyorsabb az előtte szereplőknél, kimunkált riffjei a vér, a háború, az elesettek feletti diadal barbár mámoráról mesélnek; intenzitás terén méltó párja a kegyetlen Thousand Plagues. A lassabb pillanatok közé a Stand Defiant és a Human All Too Human tartoznak; a lehetőségekhez mérten a változatosságra tehát nem lehet panasz. A riffek emlékezetesek és durvaságuk mellett a kellő mennyiségű dallamot is szolgáltatják, a szólómunka remek, az ének agresszív és erőteljes, az intenzitás állandó, a témák közt szinte minden dalban akad kiemelkedő, e téren talán csak a The Path to Conflict szürkébb egy picit társainál. Az utolsóként feltett A Sermon To The Dead komor hangulatával, a férfias tiszta énekdallamokkal pedig a lehető legjobb zárása a Defiance villámháborújának.
A zenekar rajongói nem csalódhatnak, erős anyag született, amely újfent hozza azt a minőséget, amit eddig elvártunk és megszokhattunk tőlük, begyűjtése minden érintettnek kötelező.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.