Én a Goatwhore-tól sosem voltam elájulva. Hiába van itt az Acid Bath / Crowbar ex-gitáros Sammy Duet és a Soilent Greenes Ben Falgoust, akik azért valljuk be, nem kis nevek és pakoltak le ezt-azt arra a bizonyos asztalra, az eddigi három nagylemezük mégsem pörgött nálam igazán sokat. Nem mintha rosszak lettek volna, vagy ilyesmi, de hosszabb távon lekötni sosem tudtak, hiányoltam a dalokat a nagy darálásban. Ha már New Orleans, és sötétebb zenék, én maradok az Eyehategod, illetve a Soilent Greentől a Confrontation időnkénti megpiszkálásánál, de ezen az állásponton az idei ’szajha lemez némiképp változtatni fog, legalábbis kedvező előjelek utalnak valami hasonlóra.
Úgy látom, jócskán előbbre sikerült lépniük dalszerzés terén. Holott a recept nem változott, és ahogy mondani szokás, a világmegváltás is nagyon elmarad, hisz a Hellhammer, Venom, Celtic Frost, Bathory hatásokkal jól le lehet fedni a lemez javát. Alapvetően pőre darálós death / black metal ez, melyből eddig sem hiányoztak a szakmunkás thrash gyalupadok és a mocsárszagú bűzös belassulások. Ezek a stílusjegyek mind-mind előkerülnek most is, akárcsak a jól ismert acsarkodós, üvöltözős énekhang, vagy az ismét csak az öreg mogorva, Erik Rutan által összeütött harapós, csontszáraz megszólalás. Nagyjából ennyivel körbeírható is lenne a Goatwhore, az egyes dalokat pedig az határozza meg, hogy azokon belül e jellemvonások közül melyik erősebb, ill. dominánsabb.
Így például az igencsak lendületesen nyitó Apocalyptic Havoc a zakatolós főriffje és vijjogó szólója miatt simán felfogható egy agresszióval jócskán telepumpált thrash gránátnak, a hörgős, kalapálós In Legions, I Am Wars of Wrath és a gonosz Reckoning of the Soul Made Godless inkább a death metal felé húz, a Razor Flesh Devoured pedig arra lehetne példa, hogy milyen hangulata lehet egy mocsárvidéki fekete misének. Később aztán előjön, hogy azért ezeket a riffeket ilyen húzással nem tudta volna akármelyik darálásban utazó tucat zenekar összeharácsolni; ha a jelentőségteljes címmel ellátott The All-Destroyingot nézzük, a szélvészgyors aprításba belefűzött fejleszakító riffeket maximum a Soilent Green tudná előadni ilyen hatásfokon; na, ez az, amit nem lehet tanítani, vagy ráérez a tisztelt zenész úr, vagy hagyni kell a fenébe. Hogy most az eddigieknél fogósabb, emlékezetesebb dalokat írtak, arra pedig megemlíthető a címadó, az iszapos sludge riffekkel támadó Provoking the Ritual of Death dallamos témái, vagy az utolsó Mourn and Forever Wander Through Forgotten Doorways komor akkordbontogatása, borongós hangulata; de amúgy a teljes negyven perc mentes az üresjáratoktól.
Ódákat zengeni az albumról persze szükségtelen, alapvetően sallangmentes, nagy megfejtéseket mellőző durva metalzene ez, de az eddig is figyelemreméltó húzáson túlmenően a dalok ezúttal karakteresebbek, megjegyezhetőbbek lettek. Ezt pedig úgy vélem, vehetjük előrelépésnek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.