A banda 2003 szilveszterén alakult. Alapító tagjai: Bárány Tamás (gitár), Németh Zoltán (dob) és Forczek Ádám (ének/basszus) saját bevallásuk szerint elég csekély zenei tudással felvértezve próbálkoztak egy fellépést összehozni. A banda tagjai a koncert előtt pár hónappal szerezték be hangszereiket és a koncertre olyan zenekarok nótáival készültek, mint a Nirvana, a SoaD vagy a Ramones.
A buli többé-kevésbé sikerrel fejeződött be, így a csapat együtt maradt és nyomta tovább a feldolgozásokat. Néhány nagyobb műsor után természetesen felvetődött a saját számok készítésének gondolata, és megindult egyfajta irányvonal keresése, amely a mai napig is tart. A banda muzsikájára számos stílus hatott, de a dalszerzők soha nem szerették volna elkötelezni magukat egyetlen irányzat mellett sem. Ars poeticájuk (pontosabban ars musicájuk) az, hogy amit csinálnak, legyen minél súlyosabb, minél agresszívabb és minél őszintébb.
A banda történetében a 2005-ös év hozott komolyabb fordulatot, ekkor csatlakozott a csapathoz a csapat tagjai által régóta ismert Bánfalvi László bőgős és kialakult a mai felállás. A banda ezt követően angol szövegeket fabrikált, tehetségkutatózott, kontaktokat gyűjtött, egy ideje pedig demofelvételét csiszolgatta, amely immár mindenki számára elérhető.
A négy nótát tartalmazó EP első néhány hallásra zeneileg ütőképes anyagot tartalmaz. A hangzás kérdéskörét – tekintettel arra, hogy tökéletesen megérthető költséghatékony módon egy házistúdióban készült a felvétel – nem szívesen boncolgatnám. Egy ideig magam is dolgoztam Cubase és Storm alapú szoftveres megoldásokkal és „mezei” analóg motyón is. Persze lehet ennél jobbat is csinálni, de a lehetőségekhez mérten ez a felvétel elég stabilan áll a saját lábán.
A dalok – amennyire a stílus megkívánja – megfelelően kidolgozottak, nincsenek üresjáratok vagy feleslegesen cizellált zenei részek. A stílus… igen. Rá lehet billogozni, hogy metalcore, de a banda ennél jóval szélesebb körből engedett hatni a muzsikájára. A thrash alapokra groove, alternatív, sludge, southern és stoner elemekből építkeznek vastagon, és bármennyire kurrens áramlatok is ezek, valószínűleg nem szándékosan teszik.
A banda az oldalán nyíltan megnevezi hatásait: Pantera, Machine Head, Soilwork, In Flames, Lamb Of God, Unearth, Down, én pedig hozzátenném a Corrosion Of Conformity, a Crowbar és a Pro-Pain nevű bandákat is. Ádám hangja ugyan helyenként Gary Meskilére, stílusa pedig Phil Anselmoéra hasonlít, a komplett munkának azonban abszolút nincs plágium vagy utánérzés jellege, egyik nevezett csapat egyik nótáját sem lobogtathatjuk vádlón, de a dalok íze eléggé az új generációs tengerentúli extrém bandákéra emlékeztet.
Nincs ebben semmi különös, hiszen a srácok nyilván ebben nőttek fel, de ha már abban is az amerikai csapatokra hasonlítanak, hogy a nyelvükön szólnak a dalok, talán kellene valami, ami megkülönböztet tőlük. Egyedibbé varázsolná a muzsikát, ha mondjuk „archaikus” metal hatások is érvényesülhetnének benne. Ehhez nem kell egyebet tenni, mint megismerkedni néhány régi Accept, Priest, Dio, Grave Digger, WASP, vagy Metal Church klasszikus szépségeivel, és egyszerűen hagyni őket megfoganni az agyban. Lehet, hogy csak én látom így, de egy példát hadd említsek az amerikai nehézfiúk társaságából. A seattle-i Nevermore talán a banda tagjainak tradicionális metal múltja (Sanctuary) miatt produkál különlegesebb muzsikát, mint a pályatársak. Vagy: emlékezzünk csak, mit alkotott a Killswitch Engage Ronnie papa Holy Diver-éből!
De félre az elméletekkel és nézzük a dalokat! Sepu-s őrléssel indul a Gift, majd néhány vérthrash kiállástól eltekintve Pantera-szerű kőhajigálást kapunk. Szóló nincs, de a nóta ennek hiányában is hangulatos, jól összerakott darab. Tömény őrület és sodró tempók jellemzik a Slayer-esen gyilkos alapriffel készült Guillotine Ride-ot. Az énektéma ismét Anselmo-s, a szóló pedig egy rövid rock ’n roll virga. Alter intro után érdekes southern/groove/grunge elegy válik a Mountain High-ból, amit néha jól meg kell kavarni, mert a nem kompatibilis összetevők kicsapódnak az edény falára. A befordult szólót akár Kim Thayil vagy Woody Weatherman is tekerhette volna. Az ének egész más, mint az előző két nótában, akkor valahogy jobb volt… Az It Lies doom/stoner alapokra épített crossover zúzda nagyon jó dobtémákkal. Az alter kiállás és a szóló sajnos leülteti a nótát, a levezetése viszont pazar, akkor is, ha ismét a Pantera (meg a MH) jut eszembe róla. Az ének – fájdalom – olyan, mint az előző nótában, pedig az anyag első felében odavert rendesen.
A zenészi munka tehát rendben, két dolgot azonban kiemelnék. A gitárszólók a hasonló műnemekben kiveszni látszanak, de azért érdemes lenne többet foglalkozni velük. Ádám torka többet bír, mint ami a felvételen hallható és jó időbe telik, mire megtalálja a saját hangját és a saját lehetőségeit/korlátait a hangképzés terén. Azt a mesterségesen „rekesztett” hangszínt viszont véleményem szerint nem kellene erőltetni. Kicsit olyan, mint a hagyománnyá vált Nagyfi-énekeltetés a régi Gép– meg Omen-bulikon, szóval inkább komikus mint macsós.
Mindent a latba dobva a négy nóta mindegyike korrekt munka, a banda törekvéseinek megfelelően valóban súlyos és erőszakos, de én türelmes ember vagyok, és csak akkor kezdek kajálni, ha már minden az asztalon van, tehát várom az első nagylemezt, amihez az alap megvan, én meg csak további sok sikert kívánok…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.