A svéd Cryonic Temple zenekart 1996-ban Johan Johansson (Glen Metal) énekes és Esa T. Ahonen gitáros keltette életre. A két alapító muzsikus hamar bandát kanyarított maga köré és jól bejátszották a nevet a köztudatba. A csapat nem muzsikájának újszerűségével vált egyre népszerűbbé az undergroundban, inkább Glen Steve Grimmetéhez hasonló erős orgánuma és Esa virtuóz gitárjátéka vitte a hátán a produkciót. A kitartó demózás is sokat lendített a banda szekerén, ugyanis a ’97-es Seasons In Hell egy példánya Fred Estby (Dismember) kezében landolt, aki felajánlotta segítségét a következő felvétel elkészítéséhez, majd a ’98-ban napvilágot látott Before The End demót személyesen juttatta el néhány kiadóhoz.
A csapat azonban nem szeretett volna kis kiadókkal szerződést kötni, inkább a tagcserék megállítását, a banda megerősítését tartották fontosabbnak, úgyhogy leigazolták Leif Collin gitárost, Janne Söderlund billentyűst, Jan J. Cederlund bőgőst és Gert Steelheart dobost, majd folytatták a munkát. Négy évvel és jó néhány saját nótával később a bandának sikerült megegyeznie az Underground Symphony Recordssal, amely 2002-ben megjelentette a Cryonic Temple bemutatkozó lemezét, a Chapter I című korongot.
Az album különösebben nem kavarta fel a műfajt, ám a kiadó legjobban fogyó lemeze lett, ezért egy másik vállalat, a Limb Music Products előnyösebb szerződéssel kereste meg a bandát, és a következő album, a 2003-as Blood, Guts & Glory már a Limbnél jelent meg. A újabb korong néhány tagcsere miatt kicsit váratott magára, az In Thy Power 2005-ban láthatta meg a nap fényét, új dobossal és billentyűssel.
Bár ment a szekér, a Limbnek nem igazán sikerült csúcsra járatnia a bandát, ezért a felállás ismét változott, Esán és Leifen kívül mindenki elhagyta a hajót. Glen helyét Magnus Thurin ex-Mindsape énekes töltötte be, Jan posztját pedig Björn Svensson. Az ütős és a billentyűs pozíciója függőben maradt, de a csapat mégis elérkezetnek látta az időt egy új album felvételéhez, amely ismét nevesebb kiadónál, a Metal Heavennél jelenhetett meg 2008-ban.
Az Immortal címet kapott negyedik Cryonic Temple-lemez a régi dalszerzők, ám egy vadonatúj banda munkája. Címe beszélő, azt sugallja, hogy a banda halhatatlan, ámbátor talán igazmondóbb címadó dal lett volna a Fight To Survive, a korongba préselt anyagon ugyanis inkább egy túlélésért küzdő bandát hallunk.
A lemezt elindítva az első pillanatokban megállapítható, hogy a gitárok harapnak, a bőgő böfög és a bőrök is keményen szólnak. Magnus hangja erős és terjedelmes, Boltendahltól egészen Kiske-ig ér. Kiváló utódja a nagyszerű Glennek. A kalapálós német power Immortal teljesen jó nóta, formái valahol az Angel Dust utolsó albumát idézik. A következő Standing Tall viszont meglehetősen Helloween-ízű, a szólóalapba még a Ride The Sky speed riffje is belekeveredett. Brit vizekre hajózunk a Where Sadness Never Rests-szel. A bevezető Maidenes bontott akkordjaból bólogatós, ámde kissé unalmas nóta kerekedik ki. Groove-os tört riffjeivel izgalmasnak indul, de igen hamar átmegy semmilyenbe a Beg Me, majd hasonló sorsra jut a sablonos című Freedom Calling is, pedig a titulus alapján jóféle német speed himnuszra számít a földi halandó. A két gitár sztereóban történő térbeli szétválasztása elég poros, de nem rossz gondolat, ám ennél több nincs a dalban.
Amikor már végleg lemondanánk mindenről, a Fear Of The Rage egy izmos power/speed nótával, ütős riffekkel, emelkedett hangulatú kórusokkal és kiváló szólóval némi kárpótlást nyújt, amiből a Time azonnal vissza is vesz. Az egyetlen különlegesség a dalban az, hogy a Mercyful Fate-nek és a Helloweennek is volt ugyanezen című szerzeménye, és – mit ad Isten – mindkét banda benyomása tisztán érezhető. Jó, igazából semmi rossz nincs abban, ha egy dalszerző inspirációt merít más muzsikusok munkáiból, hogy kifejezze szimpátiáját vagy tiszteletét. De mi van olyankor, ha a művész önmagát ismétli? Ráadásul egy albumon belül… A Fight To Survive ugyanis tiszta tükre a nyitó Immortalnak, és a Freedom Callingban alkalmazott sztereó trükköt is újra előszedik benne. Ez koncepció vagy ötlettelenség?
Szinte már bosszant a kliséáradat és a saját gondolatok hiánya. A Train Of Destruction a Maiden Aces High-jának hangjaival indul, majd Helloween-es, Gamma Ray-es speed metal nótává válik. Az As I Sleep akkordjai a Running Wild Final Gates című instrumentálisából valók, ettől eltekintve (vagy épp ezért?) a nóta egész jó, csak a túl előre kevert szinti időnként agyonvágja. Talán gyalázat, de a korong egyik legjobb tétele a Departure hosszasan integetős, meg-megállós, visszanézős lírai búcsúzása, amely elhalkulva lezárja a lemezt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.