Ki mondta, hogy Görögországnak csak múltja van és nem virágzik a fémzene? Ja, senki? Na azért… Valahol tényleg furcsa, hogy a merev ortodox vallású mediterrán országban jól szerveződött metal színt találunk – különösen a fővárosban, Athénban. Prosperál az extrém szekció is; black bandából talán csak a skandináv államokban van ennyi, az alapvetően meleget kedvelő death műfajnak (ld. Florida anno) is kedvező az éghajlat, de – és most ez érdekel minket – a thrash csapatok közt is igen szép számmal válogathatunk.
Az idei esztendőben, ha csak a főváros és csak a jelentékenyebb bandák termelését vizsgáljuk, olyan érdekes produktumokkal találkozhatunk, mint a Mentally Defiled, a The Source, a Tornado vagy a Verdict Denied bemutatkozó munkái. Mi ezekben az érdekes? Elsősorban a kifogástalan, globális mércével mérhető színvonal mind a kompozíció, mind a hangzás terén. Magyar szívünk két banda és két lemez miatt is erősebben dobbanhat: a progthrash Verdict Denied Condamned albumának FPS-sílusú borítóján két kéz egy Rubik-kockát teker, a crossover Mentally Defiled The Thrash Brigade című debütjének grafikáján pedig néhány deviáns fiatal épp egy rendőrségi buszt igyekszik széjjelverni, ami egy Ikarus 556-os. Könnybe lábad a szemem. Mindenütt ott vagyunk. Mielőtt azonban elsírnám magam, folytatnám a gondolatmenetet.
E kiváló bemutatkozó anyagokon túl, új albummal jelentkezik a relatíve nagyobb múltra visszatekintő hellén thrash-istenség, a Suicidal Angels is. A banda nyolc esztendeje alakult, története stílusosan szólva igazi görög dráma, amelyben jönnek-mennek a szereplők, a cselekmény középpontjában számos konfliktushelyzet áll, de az összeütközésekre, döntéskényszerekre mindig szerencsés fordulatok következtében születik megoldás. A Nick Melissourgos gitáros-énekes és Orpheas Tzortzopoulos dobos alkotta mag köré épülő banda néhány demó után két önerős kislemezt készített, majd 2006-ban szerződött az OSM Recordsszal, ahol azidőtájt a Bay Area-legenda, a Lääz Rockit is tanyázott. A Suicidal Angels első korongja, az Eternal Domination 2007-ben jelent meg a kiadónál. Ezt az anyagot a csapat hazánkban is megtúráztatta a Rotting Christ társaságában.
Amennyire ebben a kiterjedt sztoriban el lehet igazodni, a debüt megjelenését követően a Nuclear Blast is felfigyelt a csapatra és jelezte, hogy gondozná a következő anyagot. Az önpusztító angyalok a fogyóeszköznek számtó bőgős és gitáros nélkül épp mélyfázisban voltak, de bólintottak. A Sanctify The Darkness címre keresztelt második lemez dalai friss kollégákkal; Panosszal, az Innermost nevű technikás death/black banda gitárosával és a Savaoth néven hírhedté vált black hordából kölcsönzött bőgőssel, Angellel készültek. Az így felálló csapat ugyan 50 százalékban egyéb extrém-orientáltságú muzsikusokból áll, de a Suicidal Angels maradt a régisulis vonalon, főként a Destruction, a Kreator és a Sodom alkotta eurothrash-szentháromság műfaji viszonylatában.
Az idei matéria az korábbiakhoz hasonlóan rendkívül dinamikus és nyers erejű, gonosz dalokat rejt, amelyekben abszolút nyilvánvaló az említett ikonok hatása, mégsem beszélhetünk másolásról, legszélsőségesebb esetben is csak némi utánérzésről. A jól bevált riffeket helyenként korai death metal hatások fűszerezik ódon Death és Pestilence címkés fiolákból. A kíméletlen, ugyanakkor világos hangzás Roberto Dimitri Liapakis Mystic Prophecy énekes kiváló produceri munkájának eredménye. A zenészi produkció jeles, különösen a technikás dobjátékot és a mesteri szólómunkát emelném ki. Nick csapdába esett veszett farkas módján üvölti-morogja végig az anyag szűk 40 percét, de mentségére szól, hogy mindeközben rettentően összetett riff-áradatot önt a nyakunkba, és igazából ehhez a fajta muzsikához ez az orgánum dukál, nem a „magas oktávszámú”, öncélú, üvegrepesztő sivalkodás. A szövegek a vallás, a gyűlölet, a halál és az embergyűlölet témaköreit boncolgatják, ahogy a műfajban megszoktuk. Barbie rózsaszínű habselyem hálószobája egy thrash nótába csak akkor kerülhetne bele, ha az az említett hölgy durva megerőszakolásáról szól, egyébként meg ki a fenét érdekelne? Mivel görög bandáról van szó, nem hagyhatom ki, hogy zárszóul ne idézzek néhány klasszikust (kicsit elferdítve). „Szeretem, ha ódivatú a thrash egy kicsit.” „Nem kicsit, nagyon.”
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.