A lengyel Cryptic Tales utolsó lemeze és a Przemysl-i horda nagy visszatérése kapcsán emp kollégám kiadósan elemezte a csapat múltját és jelenét, melyről itt olvashatsz. A mostani cikk oka, hogy az első nagylemezüket idén újrakiadták (anno 1992-ben a Carnage Records, ám csak kazettán, idén pedig a feltörekvő Redrum666, csak CD-n a változatosság kedvéért). Fogalmam sincs, hogy az újrakiadás hiánypótló-e, van-e jelenre kiszabott manifesztálódott archív respektálása, avagy sem, esetleg csupán a vad kapitalizmus domináns érzékei csillantak meg egyet a könnyű pénz reményében. Mindenesetre az új kiadás új borítóval dukál (nem kellett volna, az eredeti se volt remekmű, de legalább illett hozzá, ez az új viszont borzalmas) és persze bónusz multimédia cuccok is – hogy eladható legyen.
A csapat amúgy érdekes helyzetet teremt, hisz míg a mai Cryptic Tales komplex, de klisékre épülő és identitását vesztette black-death vergődés, addig a régi egyértelműen old school death metal, abból is az a lassabb, cammogosabb, középtempósabb, lassan dübörgő és maga alá temető, úgymond doomosabb halmazból érkezik. A hangzás, és a zenei koncepció teljesen egyértelműen adta a korai Asphyx és az Unleashed (egy az egyben Where No Life Dwells hasadás) és persze a Gorefest illetve Benediction, de sorolhatnék még olyan neveket, mint a Banished vagy a Carcass/ Dismember, a korai At the Gates no meg a Darkthrone…
S mindez jó? Jónak hat, hiszen a régies és valóban régi zene hallgatása közben rengeteg emlékfonal kezdte meg öröklődő vonulását az emlékezetem csarnokába, némi palliatívummal keverve a visszacsatolt és részleges memóriát. Így tehát hatalmas dologra ne gondoljunk, de a felsorolt csapatok szerelmesei, és azok, akik kedvelik a régi sulis halálpengéket svéd acélból, biztosan kellemes órákra merülnek el ebben a közel 40 perces masszában. Ám a hangzásnál nem kellett volna ennyire ragaszkodni a régies és memorábilis élményekhez, a szólók túlságosan kiállnak a zenéből, túl magasak és illenek igazán bele, s ezzel hibásam emelkednek ki az amúgy mélyrehangolt és vastag hörgéssel taposott fetrengésből. Ez a megoldás egy 1992-es lemezen megengedhető volt akkoriban, de a technika fejlődésével ma már másként is megoldhatták volna, persze boldogok is lehetünk, hiszen nem szól műanyagul (mint nagyon sok szétdigitalizált remaster korong). Itt-ott érezni klasszikus zenei megoldásokat (nagybőgőt illetve hegedűt), ám ezek csak aláfestő és kiegészítő szekciók, ahogy a rideg akkusztikus merengések is, hiszen intenzív szerepüket könnyedén gyűri le a lüktető mély dob és súlyos riffek halmaza.
Egyik szemem sír, a másik meg nevet, és paradoxonom oka, hogy ma a Cryptic Tales múltjára csak ilyen újrakiadás terén tekint vissza, és zeneileg más inspirációkra hagyatkozik, de megvan a boldogság is, hiszen egy értékes és remek anyaggal lett gazdagabb a világ – ami, most újra pár évig elérhető!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.