„…a bélyeg rajtam van; ha elkövettem a vas-századában azt az eszeveszett baklövést, hogy hőskölteménynek néztem az életet, ez azt mutatja, hogy a vereség unokája vagyok.”
/Jean-Paul Sartre – A szavak/
Ismerkedjünk meg az orosz The Sullen Route formációval, akiknek előrevetítem, iszonyatosan lassú és cammogó doom-deathben szelik át a járatlan sztyeppéket, végtelen hegyeket és a tűlevelűek megcsorbult éleit, csurgó patakok és a csendesen ringatózó halászhajók emlékeit. A volgográdi bagázs két év munka és türelemjáték után előrukkolt debütjével, melyet sem demók, sem kislemezek illetve splitek nem előztek meg. A kiadásért a szintén orosz Solitude Productions a felelős, a puritán külsőségek ugyanazt a lecsupaszított, csont fehér depressziót árasztják, mint maga a zene. Ebben a mélyutazásban segítségükre van a félelmetesen lehangolt hangszereltség és a professzionális hangzás, melyből a csodálatos szólók úgy emelkednek ki, mint a fák gyökerei a hetes eső után a földből…
…nem csak a zene kalauzol el több láb mélyre, a szövegek és a koncepció lényege is a Halál és a haldoklás mimézisében rejtőzködik, lassú szülés, rengeteg fájdalommal és végül egy fiatalka élet temetésével, mely lehet nevet se kapott. Hasonlóságok terén mindenképpen a nagyon korai Anathema féle pengetangót tudnám megemlíteni, de természetesen a háttérben ott munkálkodik a korai My Dying Bride, End Of Green, Amorphis illetve a Process Of Guilt és Katatonia kombó is. Pár gyorsabb (itt is inkább középtempóról beszélhetünk leszámítva a pattogó duplázókat) a Bolt Thrower jobb pillanati is felelevenednek. A dallamok egy részének az erősen heavy-hard rock gyökerek mellett (veszem példának a komorabb Black Sabbath illetve Cathedral és Candlemass féle alapokat) a népzenei húrok is ilyen-olyan formában megpendülnek, mint mellékszereplők a nagy drámában. Ezek a folk elemek fogalmam sincs, hogy valóban az orosz ősi kultúrából erednek tudatosan, vagy csak én kapcsoltam a szláv népek érzelemvilágához ezt a féle siralmas dermedtséget. Így tehát természetes, hogy ebben a színdarabban a profi 
színészek teljesen életszerűen mutatják be a haldoklás utolsó napjait, ám se a szerelem, sem pedig az élet nagy kérdései nem csendülnek meg, ahogy ezt amerikai filmektől várnánk a végén komoly konklúziót megfejelve a narrátor búgó konok hangjával. A katarzis evidensen elmarad, a szünetben is csak a legkellemesebb temető földekről kapunk híradást, mint maga alá tepert és átvedlett reklámot, avagy a létfeledés és birtoklás emberi módon leképezhető persektíváit. A vég és a beteljesülés az első perctől a lassú riffek és komor dallamok martalékává lesz, az egyszerre dühöngő és beletörődő tenger habjai egy soha ki nem futott hajó emlékét mutatja az ismeretlenből vigyázó Hold tekintete felé, hordaléka az emlékezés kényszeres feledése, amely filmszerű post-rock (némi hajazás a The Evpatoria Report féle szegmensekkel) lélegzetekbe süppedve mesél a The Sullen Route személyes élményeiről. Azt kell, hogy írjam a hatásoktól függetlenül a Madness of My Own Design mindenképpen kiemelkedő, ha nem is mestermű, de a közeli alkotás. Őszintének hat, s búskomorsága és életundora annyira meggyőző a maga zenei tálalásában és ötleteiben, hogy kénytelen az érettebb hallgató elismerni és megérteni a melankolikus lecsendesedő habok után… 
…a több napig zuhogó eső végén, vagy éppen a hatalmas tűz füstjét személve, hogy bizony nem marad semmi, csak csend és nyugalom, ám míg elérünk a hallgatag Kánaánba, addig szenvedünk és vezeklünk orosz barátaink által közel egy órát, gályarabok lettünk az elmúlás fedélzetén, kapitányunk az ezer arcú Halál, mely minden kultúrában más és más féle képen jelenik meg. Tegyük hozzá mellékesen, ez a féle szenvedés a doom-deathek szerelmesei számára az elringatás és beteljesülés pikszise lesz. S annyira fura egy ilyen korong lecsurgása után a jövőidejű szavak használata… nem is értem, lehet az én lelkemmel van a baj, lehet a világ igyekszik túl nyüzsgőnek és vidámnak látszani a maga álszent gondtalanságával is? Vagy éppen ez a normális és a The Sullen Route birodalma olyan, amely falsul szembeállítja és alantossá teszi az élét apró-cseprő örömeit, tükörbe torzítva a lét és az ember öröktörvényű metódusát, és megbolygatja azt, ami úgy van jól, a generációk óta belénk ivódott anémiákat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.