Az alapító tagjait a hosszú évek során elveszítô dél-londoni társulat új albuma meglepetés volt a számomra. Meglepetés, hiszen a ’82-es, a Motörhead soraiból ismerôs Fast Eddie Clark által producerelt Filth Hounds of Hades címû bemutatkozó albumukkal abban az idôben aránylag nagy sikert arató banda soha nem volt képes újabb nagy dobásra, bár karrierjük ideje alatt a kezdeti punk-os vonalból szépen átformálódtak egy igazi Heavy Metal bandává, ami nagyobb rajongótábort állított melléjük. Próbálkoztak megannyiszor az évek során, ’87-ig még újabb 4 albumot szabadítottak a nagyérdemûre, de az állandó tagcserék és a változó korral lépést nem tartó döntéseik meghozták eredményüket és 1989-ben bele is álltak a földbe.
A Brit Heavy Metal Új Hullámának szép emléke maradtak volna, amikoris 1997-ben a német és japán rajongók legnagyobb örömére amolyan visszatérô koncerteket adtak az említett országokban az akkor még Algy Ward, az eredeti felállásból megmaradt énekes-basszusgitáros vezetésével, majd 1998-ban The Return of the Filth Hounds Live címmel meg is jelentették támadásukat az ezredforduló ellen. Amibôl aztán a 2002-re összerakott Still At War címû anyag maradt hátra és a banda ismét pihenôre kényszerült, ugyanis Algy egészségügyi állapota nem engedte meg, hogy komolyabban bedobja magát az igencsak felgyorsult zenei életbe.
A hosszú, terméketlen csendet aztán Cliff Evans és Mick Tucker gitárosok törték meg, maguk mellé sorakoztatva az egykor Bruce Dickinson bandájában basszusozó Chris Dale-t, az ex-Zodiac Mindwarp dobos Dave Cavill-t és ami a legnagyobb lépés volt az újfent életrekeltett banda életében, hogy magukénak tudhatják napjaink egyik legtehetségesebb rock-torkát, az ex-Rainbow/ex-Malmsteen énekes Doogie White-ot. És innentôl kezdve lett csak igazán izgalmas ez a társulat a számomra. Doogie nem a legsikeresebb korszakukban segítette ki a fent említett gitáróriásokat, de tény, hogy a teljesítménye megkérdôjelezhetetlenül kiemelkedô.
A banda elmondása szerint már az elsô próbák után világossá vált, hogy az új felállás nagyon erôsre sikeredett. A régi dalok új erôre kaptak, az újak pedig könnyedén álltak össze. Tavaly nyáron svéd, olasz és német fesztiválokon próbálták ki magukat és a visszajelzések a csapat teljesítményérôl olyan pozitívak voltak, hogy nem volt több hezitálás, nekikezdtek a felvételeknek.
Producerként Pedro Ferreira jegyzi ezt az albumot, aki a The Darkness, Therapy? és Meatloaf albumain is munkálkodott korábban. A dobokat Steve Harris (Iron Maiden) Barnyard stúdiójában, a többi hangszert pedig a londoni Pedrock stúdióban rögzítették.
A hangzás csodálatos. Öblösen, vastagon szakadnak ki a dalok a hangfalakból, semmi esélyt nem adva a szomszédoknak a pihenésre, mert ezt az albumot igenis hangosan jó hallgatni. Mintha visszautaztam volna az idôben, többször is azon kaptam magam, hogy egy koncert-terembe képzelem magam, ahol a villódzó fények és a füst sem tudja elrejteni a szemem elôl azt a hatalmas tömeget, akik mind azért jöttek, hogy együtt ünnepeljük meg a bandát ezért a nem mindennapi teljesítményért. Uhh, libabôr…
Ez az album nem követ trendeket, ami nem jelenti azt, hogy poros-dohos. Pont ellenkezôleg. Hosszú évek alatt összegyûjtött tudás és tapasztalat rejtôzik meg minden egyes dalban. Nem történik semmi sem véletlenül, minden dal meg van írva az elejétôl a végéig, a brit heavy metal stílusjegyeit magán/magában hordozva. Nem szándékuk megújítani sem azt ami tökéletes, csak egy élményt, egy igazán kellemes bô 50 percet ajándékoznak azon hallgatóknak, akik látogatást tesznek náluk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.