A görög Brotherhood of Sleep-et 2006-ban George G. és John K. alapította de John már nem is tagja a három fős álomtestvériségnek. A srácok bevallásuk szerint nulla prekoncepcióval álltak neki a tematikus zajkeltésnek, amiből a 2009-es bandanevet viselő első és a 2010-es Dark As Light második nagylemez keveredett ki.
Négy szám, ötven perc zenei anyag. Bár a csapat az örömzenélésben határozta meg magát, a sors keze ezt egy olyan stílusmederbe terelte, ami göröngyökkel és buktatókkal bőségesen megrakott. Ez a fajta post-rock-os pszichedelikus instrumentális vonal bizony sokkal nehezebb, mint azt az egyszeri zenész, vagy zenehallgató gondolná. Nagyon vékony a határvonal és a jég, a próbaterem négy fala közé tartozó önszórakoztató hipnotikus jammelés és a spontánnak ható, azonban dramaturgiailag megszerkesztett, valódi felépítéssel, fundamentummal céllal és okokkal elkészített zenemű között. Míg az első igen megtévesztő esetben heveny lúdbörzéssel telíti az éppen alkotó zenészt, addig bizony a hallgató csak mosolyog és erőteljesen fárad az idő előrehaladtával. Borzasztó kevesen tudják megvalósítani azt a fajta dalírást, ami egy ilyen zenei művet kiemel a százezer hasonló intuitíve, önmagáért való és öntörvényű zenei ömlengés közül és valódi kerek egységes, mondandóval ellátott utazást hoz létre. Sajnos a görög srácok egyik lába a beszakadt jegű hideg tóban kalimpál, míg a másik a recsegő jégen feszül az egyensúly megtartásának érdekében. Bár a zene maga képes némi szedált szürkeállomány utaztatásra, zeneileg mégis csak a fentebb említett próbatermi jammelés érzetét keltik a folyamatos üveghangos, torzítóbúggatós leállások, lebegések, majd a kicsit felsűrűsödő, kvázi érzelmi kicsúcsosodás pillanatok repetitív váltakozásai. Persze értem én, hogy itt van a Black Sabbath kemikáliákkal telített első pár évének szívárványszínű és ópiumszagú ősrockja és itt van a Neurosis ezeréves földízű világfájdalma és a korai Mastodon ösztönkitörései a maguk kis post-rockos instrumentális keretein belül. Sajnos azonban ezek a pillanatok sem tudják elkendőzni a valódi felépítéssel és mondandóval nem rendelkező öncélúan hömpölygő tízen x perces hangáradatok gyermekbetegségeit. Okés, nagyon underground, meg baromi jókat lehet rá bólogatni két – három sör után, de a koncertről hazafele menet már teljesen másról fog beszélgetni a haverokkal az ember.
Úgy érzem, hogy a srácoknak egy csöppet fel kellene áldozni a fene nagy intuitív önmegvalósító és művészkedő örömzenélésből és el kellene olyan sátáni gondolatokon merengniük, mint a kordában tartható dalszerkezet, a felépítés és a mondanivaló. Mert a csak magával magyarázható önmeghatározás, miszerint „azért ilyen, mert ilyen akar lenni” bizony önbecsapás és zenei zsákutca. Érdemes lenne a srácoknak megismerkednie a hazai csodálatosan kerek és felépített stílustárs Corrodal – Xei lemezével, vagy a magyar érdekeltséggel szintén bíró Obiat munkásságával. Ettől függetlenül a stílusaddiktívak bizonyára majd főnek a levükben agyfaszságaim olvasása közben, hogy pedig mekkora fíling ez az érzés, de hát a világ már csak ilyen… Ők repülnek, én integetek.
Aki élőben szeretné elcsípni a csapatot, az megteheti 2011. február 24-én csütörtökön a Tündérgyárban a Rosa Parks és a The Hills társaságában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.