„Mért okoztam ilyen sok szenvedést? Hát nem fogtam még fel, hogy szent és különleges hókristály vagyok, egyedi, sajátos, megismételhetetlen csoda? Nem értem, hogy valamennyien a szeretet megnyilvánulásai vagyunk? Nézem, ahogy az Úristen egy bőrnoteszba jegyzetel, és azt mondom, óriási tévedés. Nem vagyunk különlegesek. De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem. Egyszerűen vagyunk. Egyszerűen vagyunk,és minden csak megesik velünk.”
/Chuck Palahniuk – Harcosok klubja/
Második kislemezével örvendezteti, vagy éppen hangolja le (elnézve a basszusok masszív masszáját) színes világunk a svéd The Deadists. A gothenburgi horda 2001-ben alakult s tavaly rukkoltak elő második mini albumukkal, a kiadásért az orosz illetőségű Dead Tree Music a felelős, amely gyakorlatilag a Solitude Productions egyik „mellék rügye”. A lemez tartalma valójában 2009-es nóták, amelyek tavaly kerültek rögzítésre, a jól sikerült (kicsit film-szerű propaganda, amely olyan címeket juttatott eszembe, mint a Sin City vagy a kevésbé ismert, de hihetetlenül hangulatos és profi Renaissance) – elkövetője Pavel Petkevic. A megijedt és kétségbe esett lány szelet valójában egy olyan hibrid hallatán esett apátiában, amelyben tetten érhető a klasszikus doom metál, amint a stoner malmokkal hadakozni kezd. A végeredmény érdekes, s igazán a jelennek való…
…hiszen receptünk viszonylag egyszerű, végy egy nagy adag Candlemass vagy Cathedral alapot, amit felütsz egy kis Down és High On Fire kombóval, amihez érzéssel adagolsz olyan finomságokat, mint pl. Neurosis, Mastodon. A Melvins koszos burjánzása és a Black Sabbath tompa ütemeivel. Hogy mi lesz ebből? Hangulatos betegség, amire ráfoghatnánk a metalcore elfajzott halmazát is, de valójában közelebb áll a stoner muzsikák kötelékéhez. Megkeseredett, szürke és mély gödör ez, melyből a kikecmergő vándor maradandó sérüléseket szerezve emlékezik majd vissza az évek távlatából, mikor a mocsárba merészkedett a nagy kövek meghódításának reményében… Bizony ez az utazás maradandó barázdákat váj lelkünk pihe-puha földjébe, s ekéi alatt kiforduló fájdalom majd idővel még erősebbé tesz minket… mégsem ordítunk, nem szánakozunk és nem is omlunk össze. Hiszen az egész Time Without Light kislemeznek van egy post-rock atmoszférája, melynek köszönhetően miközben lassan elmetszi gégénk láthatatlan damiljával, ringat és ringat, s elringat…
Mintha egy ezeréves gyermekdal szólna, amelyet mindannyian érteni vélünk és emlékeztet valamire, amit talán embrióként anyánk méhébe süppedve éltünk át.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.