„A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk.”
/Chuck Palahniuk – Harcosok klubja/
Újabb Slow Burn Records kiadvány a lemezjátszóban, a portugál srácok 2007-ben röffentek össze, 2008 táján már egy első önálló kislemezzel hasítottak az éterbe, tavaly pedig megjelent a debüt. A hangzás professzionális és a külsőségek is, hiszen így került a piacra a képződmény, ám én csak magát a korongot kaptam meg, így ki is hagynám a Catacombe kapcsán felmerülő külsőségek taglalását. Inkább egy nagy útra invitálnám a kedves olvasót, hátha el képes esni-veszni, süppedni és merülni ebben a fura és magával ragadó misszióban.
A post-rock mindig attól a misztikus keserűségtől szép, amely a lélek mélységéből és tükréből ered, éppen ez a játék az, amely hatalmat ad arra, hogy elvesszél és a semmibe hullhass. Igaz, ez a zuhanás lassú és a földet érés olyan, akár az őszi falevél cikázó, spirállá egyszerűsödő útja az ágtól az avarig. Abból az ismétlődő és fejlődő dallamokból, amik egy-egy borús reggelen képesek felejtetni a múlt démonait, elveszve és átkarolva a csodálatos melankóliát, hiszen személyre szabottan csak a tiéd, a magad nyomora és a magunk vezeklése csakis ön-önmagunk számára. Minden ember a szíve mélyén telis-tele van paradox döntésekkel, amelyek a fejlődés és emlékek martalékaként belénk ivódva végigkísérik életünk minden katarzisát. Éppen erre operál a műfaj, erre a komplexen alkotott egészre, erre az önfeledt siránkozásra és dédelgetett személyes tűnődésekre, s miközben lepergett ez a több, mint 50 perc, az az érzésem támadt, hogy a portugál művészeinket oly sok minden nyomaszthatta, ha fájdalmukat mélabús dallamokba rejtve adták át és ki magukból a keserű szürkeség megfolyt üvegcséit, melyeket lassan fogyasztva, megrészegülve a nyugodtság és tisztaság lassú bomlásában, olyanná lesz, akár a perspektivikus süllyedés és szárnyalás a lágy dallamok pihe-puha szárnyain, reménnyel, a szerelem émelyítő ízével, a tavasz furcsa érintésével, beteljesüléssel egy közös égi pont felé, hogy megsemmisüljünk ma és másnap újra ébredve megint csak átélhessük a mindennapokba vetett hitünket; a robot, kesergés, elvárás és teljesítés általánosságba vetett konvencióit. Olyan ez az egész, akár egy elátkozott szerelem, mely mindenkiben ott lappang valahol legbelül, kiirthatatlanul és rendületlenül. Minek és miért? Hogy aztán foszló képpé legyen emlékeink ormain, avagy érezni sóhajtó nedves bőr, gyengéd nyugodt lüktetését. Megtelepedve, s karmolva bőrünk ideiglenesen létező vásznát, kezünkben az ecsettel, markoljuk fénylő pengéjét, valami újat hasítsunk magunkból, belőled, belőletek, belőlünk. Kiirtani ezt ki lehet? Kinek, no meg minek? S ha értelmet nyer, ha végül sikerül átélnünk az újjáalakulás destruktív édes ízét, mint sem hogy veszendőbe emelkedjen a jelen. Felveti tehát ez a szomorúság és ősz zenéje a szépség és érték további fogalmát, de mi már csak legyintünk, mert olyan szép, és nem mocskolta még meg a világ nyüzsgő fénye, dolgozó kapitalista hangyabolya. Olyan ez, mint mikor addig ütöd a falat, míg az véres nem lesz, a fájdalomtól térdre rogyva átesel egy másik birodalomba; ez a felejtés és önmarcangolás fura és hórihorgas pikszise, mely a lelki nyomásból a fizikai valóságba vezet, lelkünk mélységének kesze-kusza nyomora ez, valami öröklődő hézagot betöltő elmélkedéssel. Vagy nem is! Talán nem is elmélkedés ez, hanem egyszerűen egy délceg és tisztelettudó ömlengés önmagunk meghurcolt önképével, elsősorban önmagunk számára. Erről szól a Kinetic, a katakombák eltemetett igazságainak berkeiből, melyek ha felszínre is jutnak, csak személyes történések és sorsok kaotikus egyvelege, önsajnálat a jövőért, vagy kulcs a megvalósuló elmúlásért, és merülés, merülés, szárnyalás, hasadás… földet érő katarzis!
A szépség és a gyönyör annyira ezerarcú, minden embernél más és más maszkkal szól ránk a tömegből és visz a magány ösvényére, hogy aztán erőt és önkontrollt gyakorolva visszatérhessünk oda, ahol a vidámság és a boldogság tavaszi rügyeivel újra forgópályára vethesse elénk az akadályokat. Azt gondolom ebben a zenében rokontársakra találhat, az aki vevő a Magyar Posse, illetve The Evpatoria Report féle szegmensekre, de néhol érzékelni lehet a Pelican és iSiS egykori méltóságát is. Ezzel kívánók jó éjszakát vagy éppen szép reggelt, a veszendő és megvalósuló értelem szféráinak újabb és újabb malmaihoz….
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.