Írhatnám, hogy ismerkedjünk meg az angol The Dead Lay Waiting nevű formációval, de hiszen a szemfülesebbje a ‘forgácson illene, hogy tudjon róluk, hiszen a 2009-es debütjüket durván megaláztam megjelenése után, így most nem fogok felesleges köröket róni, meg amúgy sem látom értelmét az egésznek – szóval nézzétek a lap alján a kapcsolód cikket. Mellesleg a srácokat megint csak a Rising Records adta ki, a külsőségek értékelhetetlenek, a hangzás gigantikus – kár, hogy a korrekt játék ellenére pár riffen és szép szólón kívül semmi se maradt meg a fejemben.
Mindent együttvéve most mégis egy ponttal többet kapnak, hiszen az előző lemezhez képest így is sokat fejlődtek, változatosabbak és dinamikusabbak a dalok, de ez már sajnos vagy éppen szerencsére már nem elég a sikerhez, főleg nem nálam… Ha az egészet a gyomorforgató mély hörgéssel nyomnák végig, a megjelenő screamos károgó ordítás kiegészítés lenne, több lenne a durva és mély kórus és rájönnének, hogy a dallamos ének pár rekedt dallamot megspékelve nem hozza el a post-modern romantikát és a lucskos nunit a 16 éves új generációs lánykáknak, akkor talán másként is lehetne őket szemlélni. Tetszenek amúgy a kissé grindcore szerű dara kiállások, eltaláltak és szépek a szólók, remekek a szaggató mázsás riffek és a súlyos elektronikus váltások, de azt is tudhatjuk, hogy ezek egy része a stúdió. Elkeserítő, hogy a tudásukból erre viszik, amit mellesleg, ha tíz éve készítenek el, akkor lehet történelmet írnak… így meg maximum pár nullát a managerük bankszámlájának végére, hát sok sikert hozzá!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.