Azt hiszem, a Sepulturát nem kell bemutatnom senkinek. Vagy talán mégis? Hiszen egyre kétségtelenebbül látható, hogy a fizikát meghazudtolva két Sepultura létezik, létezett. Az egyik Sepultura élt és alkotott 1984-től 1997-ig tizenhárom éven keresztül, majd egy másik Sepultura folytatta az útját 1998-tól egészen napjainkig, immáron szintén tizenhárom éve létezvén. Valahogy úgy, mint a horrorfilmekben, amikor kicserélik egy misztikus és ködös éjjelen a családfőt az idegenek. Minden külsőség megmarad, de mindenki érzi, hogy valami nincs rendjén. Azonban a filmekkel ellentétben a kicserélt Sepultura-apuka nem menekül a leleplezés és a nyilt vádak elől, hanem tovább bizonygatja valódiságát és játssza a szerepét, míg lassan szépen elül a gyanakvás és bár egy kellemetlen érzés még marad ott valahol hátul, de már mindenki elfogadja, hogy ő Sepultura-apu. Ez van.
Na de nézzük, mit tud ez a Sepu-apu! Megelőlegezem, hogy én is a klasszikus éra és a klasszikus lemezek maradéktalan híve vagyok! De most hagyjuk azt az időszakot. Az már belevésődött a márványtáblába, letétetett, mint alapkő a metal fundamentumába. Ha a második korszakukat tekintjük, akkor viszont bátran kijelenthető, hogy talán eddigi legösszeszedettebb lemezét készítette el a megtépázott csapat. Az Against – Roarback és Nation lemezek úgy mentek el mellettem mint a hathuszas, így a Dante XXI volt az első újkorszakos lemezük, amivel közelebbi ismerettséget kötöttem, elsősorban a téma miatt. Hát talán mindent elmond, hogy az idióta klippnótájukon kívül semmi sem maradt meg bennem, majd jött az A-Lex ami ismét konceptalbum lett és már sokkal több értéket tartalmazott, mint elődei, azonban valahogy a monotonitása, a hossza és viszonylagos színtelensége, tüskéssége okán mégsem lettünk barátok. Úgyhogy itt az idő, hogy a Kairos bizonyítson.
Azt nem mondom, hogy hanyatt estem a lemeztől, de kétségtelenül megfogott a maga továbbra is szinte csak barna és szürke színeket vizionáló groove-thrash mocskával. A kezdő Spectrum azonnal egy szinte klasszikus Arise korszakos thrashelős mézesmadzaggal nyit, de sajnos már csak a középgyors tartományokat célozzák meg a srácok, így a klasszikus begyorsulás elmarad, pedig érezhetően ott lóg a levegőben és magában a témában is. A Kairos is minden egyes pillanatában, ha odafigyel az ember, abszolút felismerhető „szepus” témákat rejt magában, gyakran megidézve az Arise, sőt még némi törzsi jelleggel a Roots lüktetését is. A Relentless kezdésénél a szemfülesebb azonnal felfigyelhet a párhuzamosságokra a Chaos A.D. – Refuse/Resist kezdésével, szóval itt is hamisítatlanul magukat hozzák, de talán itt kezd – a két kezdést körbe és körbe hallgatva – letisztulni, hogy mi is a probléma az új Sepuval. Ugyan az a kezdés, csak most valahogy egyszerűbb minden. Fifikátlan a dob-gitár dialógus, a középtempóból egy pillanatra sem lépnek ki, folyamatosan fenntartva a katarzist megelőző pillanatot, ami viszont folyamatosan elmarad. Egyszerűen képtelenek, nem akarnak, vagy nem mernek megvadulni a srácok. Talán ez az az adalék, ami Max-el elhagyta a csapatot és talán ez az a hiány, ami leginkább megpecsételi az újkorszakos lemezeket. Pedig mondom, aki egy kicsit tiszta füllel hallgatja ezeket a tételek, kizárólag hamisítatlan Sepulturát kap, de a végeredményben elmarad a katarzis. A Dialog pumpál, ipari szikár kíméletlen groove támadással, igazán hangulatos szövegelős vokáltémával. A Sheethe és a No One Will Stand végre valahára kicsit megpödri az egyszeri paraszt bajszát a rég várt begyorsulással, idegbeteg tekerős szólókkal és faszás tempóváltásokkal. Az Embrace The Storm pedig akkora modern groove témából vált át egy igazi középtempós thrash lüktetésbe, hogy képtelen vagyok nem bólogatni. Az igazi ipari noise-groove Structure Violence pedig tökéletesen ötvözi a törzsi ritmusképleteket a modernizált high-tech társadalom alapzajaival.
Szóval most így visszaolvasva agyba-főbe dicsértem a lemezt, pedig azért nem vagyok maradéktalanul elégedett. Derrick hangja továbbra is épphogy csak megfelelő. Sem kimondott energiát nem érzek benne, sem kreativitást, sem ötletességet. Illetve nagyon sokat dobott volna a lemezen, ha már valahol az első egyharmadban megérkeznek a Sheethe és a No One Will Stand tempójú megfejtések. A hangzás kiváló és a friss dobos is tökéletesen hozza az ide illő ritmusalapot. Szóval összességében úgy gondolom, hogy a világmegváltás ismét elmaradt, de aki el tudta ásni a csatabárdot velük a szétválás miatt, az futhat egy kört a lemezzel, mert megvannak a maga értékei!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.