A dallasi avantgarde tech-death metalként behatárolt Baring Teeth Atrophy című debütáns lemezén vegetálok néhány napja – kisebb-nagyobb megszakításokkal. Nem könnyű falat ez a nyolc tételt tartalmazó bemutatkozás, annyi szent; kell hozzá bizonyos lelkület… Aki nem bírja a nyakatekert, kiszámíthatatlan, már-már káoszba hajló grindcore megoldásokkal és a csigalassú rituális témákkal egyaránt megáldott zenéket (ez persze külön-külön is igaz), az véletlenül se próbálkozzon a zenekarral, jobb a nyugalom és a békesség.
Ha technikás death metalról hallok, erős érdeklődést mutatok a számomra ismeretlen zenekarok felé, de mit is jelent a Baring Teethnél az avantgarde jelző? (…)
A nyitó Atrophy egyből egy meglepő grindcore-jazz témával indít, majd az érthetetlen mély hörgésnél hirtelen átvált egy idegbajos, iszonyatosan lassú akkordbontással díszített részre, ami alatt a dobos szépen ellensúlyozza a monotonitást. Rögtön a második dal a címadó egyenes folytatása, akár egybe is gyúrhatták volna a kettőt. Az igazi móka számomra a Distilled In Fire-nél kezdődik: a dal első fele azonnal legyalul, a második pedig a sírba dönt. A nyolc dal közül ez maradt meg bennem elsőre…
A Vestigal Birth egy egyszerű basszustémával és egy jazzbe hajló, de attól mégiscsak távol álló dobtémával kezd, majd megint valami hihetetlen grind reszelésbe torkollik. A Scarred Fingertips egy már-már megjegyezhető, nagyon jól megkomponált riffel indul – a gitár és basszus felelgetését tökéletesen eltalálta a trió. Aztán itt is beindul a darálás.
Az első hét tétel tulajdonképpen ugyanazon zenei koncepcióval bír, némi feloldást a záró Tower Of Silence című insrtumentális szerzemény nyújt csupán, amiben post-black/rock akkordozások, Neurosist idéző elnyújtott, lassan hömpölygő idegtépő gitártémák, gerjedések „csitítják le” a felborzolt kedélyeket.
A hangzás nagyon puritán, mindenféle polírozástól mentes. Mintha egy jobb próbatermi felvételt hallgatna az ember, viszont érdekes módon ez az a sound, ami tökéletesen illik hozzájuk.
A zenekar valami nagyon egyénit próbált alkotni, s hogy sikerült-e nekik? Igen is, meg nem is. Annyiszor hallgattam már a lemezt, de kapaszkodót sajnos még mindig csak elvétve találok benne, mégis úgy érzem, hogy így van ez jól. És pont ez a köztes állapot az, ami megragadott: várod, hogy jöjjön valami új, de nem jön, mégis ott van az, csak nem abban a formában, ahogy vártad. Azt hiszem, ezen a ponton bújt meg a Baring Teethnél az avantgarde jelző…
Rengeteg jó téma van a lemezen, de sajnos sok felejthető is akad. Mindenesetre roppant ígéretes. Átütő második lemezre számítok!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.