A Gojira (eredeti nevén Godzilla) egy francia extrém metált játszó zenekar Bayonne-ből (ami már majdnem Spanyolország). A műfaji meghatározásuk eléggé nehéz, de az feltűnő, hogy a már szinte mediterrán éghajlaton ilyen súlyos zene készüljön, amit ez a csapat nyom tizenöt éve. Bizony, a Gojira tizenöt éve alakult és azóta ugyanabban a felállásban működik.
A kemény zenék világában talán meglepő, de ezeken a srácokon sem tetkó, sem piercing nem díszeleg, és a saját elmondásuk szerint ittasan nem állnak színpadra, mert fontos a tiszta fej. Talán ez utóbbinak is köszönhetően kiváló koncertbanda, így már ezen lemez után megjelenhetett az első koncert DVD-jük, The Link Alive címen. Adnak a színpadi megjelenésre is, mivel egy egyszerű farmer-póló szettben állnak ki, mint David Gilmour, azonban gyanítható, hogy a basszer Jean-Michel Labadie előbb-utóbb a reumatológián végzi, nyak és gerincpanaszokkal. Tehát a manapság már polgár- vagy közönségpukkasztóan puritán külsővel ellentétben a színpadon elvégzett mozdulatok számát tekintve nem a brit őskövületet vették alapul. De ez mindegy, igazából most a lemezről van szó…
A The Link a második lemezük, ami az elsőhöz képest egy kicsit rendezettebb, hallgatóbarátabb megközelítést mutat. No persze ne számítsunk slágerességre, gyorsan megjegyezhető, dúdolható melódiákra vagy hagyományos dalszerkezetekre.
Zeneileg a fő mozgatórugó Joe Duplantier az idősebb Duplantier tesó, bár a zene technikai részéért leginkább dobos öccse, Mario felel. A dob erősen meghatározó minden Gojira lemezen, a gitárok és a basszus inkább a furcsaságukkal tűnnek elő (no meg a sebességükkel). A borult dallammenetek és az időnként megrázó harmóniaváltások a hangulatkeltés szempontjából szembeötlőek, nem technikailag, de ez tulajdonképpen pozitívum a mai világban, amikor egy csomó zenekart titulálnak tévesen progresszívnek, pusztán a technikai fölényük miatt. Na, a Gojirat a szó régi értelmében nevezhetjük annak, lévén tényleges zenei kísérletezéssel operálnak. Mindezt egy eléggé tradicionális alapra.
Nem mennék bele a számok szételemzésébe, mert aki ismeri a dalokat, annak nem kell ecsetelnem őket, aki meg nem, az úgyis csak akkor kapja meg az élményt, ha meghallgatja. Inkább csak kedvcsinálóként említeném meg a Death of Me-t, ahol a középrészben egy elég hosszú instrumentális tekerés röpít minket el, hogy aztán egy szaggatott végjátékban csodálhassuk meg Joe rekedtes-dallamos kántálását. A nótakezdésről már ne is beszéljünk. Óriási! Az Embrace The World bebizonyítja, hogy a szerkezet nélküli zenének is van értelme. De találunk itt szinte mindent, amitől a metál Metál lesz. A Gojira ügyel arra, hogy a lemezeibe becsempésszen pár rövid akusztikus ambient tételt is, amivel megelőzi, hogy a fülek és az agy belezsongjon a riffözönbe.
A lemez pont úgy szól, ahogy kell: nyersen, harsányan, nincs agyonpolírozva (mint egy kicsit a 2008-as The Way of All Flesh). Joe időnként meglepő dallamokat énekel, sőt szólamokat is bevállal (Over The Flows). Persze nagy többségében a thrash-es üvöltés és death-es hörgés a jellemző. A 47 perc tökéletes terjedelem egy ilyen alkotásnak, bár a befejező Dawn talán egy kicsit hosszabbra lett nyújtva, mint kéne, nem kizárt, hogy direkt.
A szövegvilág elég nehezen behatárolható, és nem egy tolkieni tájleíró, elbeszélő konkrétum, hanem mélyen filozófiai témákból merít, melyeket megfejteni egyrészt lehetetlen, de legalábbis nagyon sokféleképpen értelmezhető. Ettől csak titokzatosabb lesz a dolog. Mindenesetre valami olyasmit sugall, hogy az „én” rossz helyen van, de próbálkozik onnan kikerülni… Talán. Itt is felrémlik időnként a természet szeretete és védelme, igaz nem annyira szembeötlően, mint például a harmadik lemeznél (From Mars to Sirius).
Bízom benne, hogy a Gojira mihamarabb méltó helyre kerül a metálzenei körforgásban, bár az indie kiadók világából sajnos nem a legeredetibb zenekarok szoktak kitörni – néhány kivételtől eltekintve. Ezt elősegítendő, okos húzás volt Joe részéről elvállalni a Cavalera Conspiracy-ben való szereplést (és saját bandájával köröket verni a mostanában eléggé elszürkülni látszó Max Cavalera életműre).
A másik, amiben bízom, hogy Mario Duplantier előbb utóbb helyet kap a drummerworld.com-on.
Az azóta megjelent két lemezt is kiváló produkciónak tartom (és az elsőt is), és külön örvendetes, hogy egy kicsit mind más. A Terra Incognita (2001) a maga zaklatottságával, a vonszolós-vontatott From Mars to Sirius (2005) és a bombasztikus hangzású Logan Mader által kevert energiabomba, a The Way of All Flesh (2008) mind egy-egy értékes gyöngyszem az extrém zenék palettáján.
Ha furcsát, meglepőt keres, vagy csak elege van a századik klónbandából, akkor ez az Ön zenéje!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.