Örökös vesszőparipám, a „progresszív” kifejezés mibenlétének vizsgálata. Régen, a ’60-’70-es években ez teljesen mást jelentett, mint ma. Ma rámondják sokmindenre, ami technikailag kiugrik a sokaságból, miközben a szó eredeti jelentése (haladás), háttérbe szorul.
A brit Porcupine Tree véleményem szerint mindenben eleget tesz a hagyományosan értelmezett progresszív zene fogalmának. Valódi kísérletezés folyik náluk, egy olyan rockzenével, aminek gyökerei nagyon is visszanyúlnak a régmúltba. Kevés zenekarnak van ilyen eredeti története, lévén, hogy egy átverésből indult az egész. Steven Wilson a nyolcvanas évek második felében kitalált egy történetet egy sosem létezett 70-es évekbeli bandáról, aminek az volt a neve, hogy Porcupine Tree, miközben a zenét ő maga írta meg, játszotta és énekelte fel. Két kazetta került kiadásra (Tarquin’s Seaweed Farm és The Nostalgia Factory címen), melyek azóta az On the Sunday of Life című első PT lemez anyagát alkotják, ami egy egészen különös, kivételesen nagyszerű, valódi progresszív rock zene.
A Lightbulb Sun ennek a zenekarnak a hatodik lemeze, mely 2000-ben jött ki. A PT tagság 1993-ban szilárdult meg, és a zenekar 2002-ig tagcsere nélkül működött. Ekkor vált ki Chris Maitland dobos (ezen a lemezen még ő játszik), hogy átadja helyét Gavin Harrisonnak, aki a jazzdobolás magasiskoláját ötvözi a metálban fellelhető legbonyolultabb technikákkal. Belépésével a PT elfordult egy metálosabb irányba, így a Lightbulb Sun tekinthető egy korszak lezárásának is.
A lemezen található 10 dalból nyolcat egyedül Steven Wilson gitáros/énekes szerzett, csak a Hatesong-ba szólt bele Colin Edwin basszer és a monumentális 13 perces Russia On Ice-t jegyzi mind a négy zenész.
Amit ezen a lemezen kapunk, az egy olyan szinten kiforrott, jól megkomponált, és elszállós művészet, amilyet nagyon nehéz lenne máshol megtalálni, ha egyáltalán… Ami külön erőssége a Lightbulb Sun-nak, az egyrészt a szintetizátor hangzások (aki nagy futamokat vár, az inkább hallgasson mást), effektek 70-es évekbe visszamutató mivolta, az analóg hangzásvilág beültetése egy profi, XXI. századi ágyba. Wilson szólói nagyon érzelemgazdagok, átgondoltak, és mellőzik a felesleges villongásokat. A basszusgitár úgy kísér, hogy folyamatosan hallani, mégsem tolakodó, illedelmes, de nagyon megalapozott magabiztossággal teszi az alapot a zene alá. Chris Maitland dobossal pedig nagyot veszített a zenekar, mert bár az utódja sokkal több technikát tesz bele a produkcióba, azonban annak pszichedeliáját nem tudta úgy kiemelni, mint ő. Persze ez csak ízlés kérdése, az én szubjektív véleményem, hogy itt a kevesebb több.
De a csúcs az egész lemezen az ének és Wilson szólamai. Pontosan azt a fátyolos férfi vokált kapjuk néhol, ami a Crosby Stills Nash Young nevű, vezetéknevekről elkeresztelt zenekarban volt megcsodálható régen (például a velős című Last Chance To Evacuate Earth Before It Is Recycled-ban). Mindehhez jön egy nagyon modoros brit akcentus, ami már-már Syd Barrett-et juttatja az ember eszébe. A korona pedig maga Wilson hangja, amire az Opeth főnök Mikael Åkerfeldt csak annyit mondott: „olyan, mint egy gyereké”.
A lemez 56 perces, de egy cseppet sem unalmas, ugyanis nincs rajta két egyforma dal. A levezető Feel So Low előtt hallható a már említett Russia On Ice, amiben erős Pink Floyd hatás hallható, és talán a legjobb a lemezen.
De nehéz itt kiemelni bármit is, mert maga az egész mű egy nagyon kellemes hallgatnivaló, négy olyan zenész találkozása, akik hihetetlen összhangban dolgoznak, és céljuk a saját hangzásviláguk kialakítása. Ez a lemez pedig olyankor született, ami előtt ez a világ már rég felépült – általuk.
A lemez megírása mindössze három hónapot vett igénybe, Wilson elmondása szerint a leggyorsabban megírt produkciójuk volt addig. Az eredeti maszterrel készült verziót 2000-ben adta ki a Snapper Records. A produceri feladatokat maga Steven Wilson látta el. Nem vagyok az újrakeverések híve, de a rend kedvéért megemlítem, hogy 2008-ban kijött a lemez 5.1-ben is. A szövegek témái különböző absztrakt dolgok, háború, vallás, űr…
Richard Barbieri billentyűs szavai: A billentyűs tapasztalataim helyet kapnak a lemezen olyan számokban, mint a Russia On Ice, Last Chance to Evacuate Planet Earth…, a Feel so Low és a Four Chords That Made a Million. A többi számban nem úgy tűnik, hogy szükség lenne nagy billentyűs ügyködésre. Nem vagyon híve annak, hogy minden dalban rész kell vegyek, ha nem érzem úgy, hogy zeneileg szükség van rá.
Ezt a lemezt azért illik ismerni, mert Wilsonék tényleg megtudták valósítani azt a nagyon nehéz feladatot, hogy a 70-es évek kísérletező – progresszív hangulatát összeházasítsák a modern rockzene hangzásvilágával, majd úgy készítsenek egy nagyon összetett rock albumot, hogy a hangszeres technikai villantásokat minimalizálva (azért van az is), inkább hangulatkeltő elemeket használjanak fel.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.