A Pink Floydot tartom minden idők legjobb könnyűzenei formációjának. Korántsem azon műveik miatt, amiket a mai átlagos zenehallgató ismer (The Wall vagy a nyolcvanas évek lemezei), sokkal inkább az 1967-1972 között megjelent gátlástalan zenei kísérleteket tartalmazó munomentumok miatt. A zenekarnak alkotói tevékenység szempontjából 4 korszaka volt talán.
Az első akár lehetne kettő is, hiszen egy lemez készült Roger Keith „Syd” Barrett-tel, majd miután a tudatmódosító szerektől egyre inkább becsavarodó frontembert kitették, David Gilmour vette át a helyét. Mégis egy skatulyába tenném a két gitáros/énekessel készült lemezeket, mivel a tagcsere nem járt lényeges zenei váltással. Ez a korszak 1967-től 1972-ig tartott és hét lemez született a cabridge-i négyes (egy rövid ideig ötös) műhelyében. A Meddle jelentette a kicsúcsosodást ezidőtájt, ami meghozta a zenekarnak a hírnevet, és utána nyílt lehetőségük leforgatni Adrian Maben rendezésében a Live At Pompeii című portréfilmet az illusztris romvárosban, ahol előadtak hét dalt (közönség nem volt).
A Második periódusban három lemezt írtak 1972 és 1977 között, és megszületett a Dark Side Of The Moon, mely a történelem második legsikeresebb rockzenei lemeze 45 millió eladott példányszámmal (2008-as adat). Érdekes, hogy ebben az időben még számított valamit a kreativitás a piacon… A korszakot a zseniális Animals zárta.
A harmadik rész a Roger Waters által vezetett időszak két lemezzel – első a The Wall – ami szerintem egy méltatlanul túlbecsült lemez, hiszen zeneileg egyedül Gilmour szólói ugranak ki belőle, egyébként egy dögunalom. Azonban Waters szövegei és a hatalmas színpadi műsor, amely közepette megturnéztatták, meghozta a sikert, és végülis 23 millió darab talált gazdára belőle.
A negyedik korszak az újjáalakulás korszaka, amikor jókora jogi viták után végülis Roger Waterst kihagyva a dologból Gilmour, Nick Mason és Rick Wright ír még két kiváló lemezt, melyek azonban mégsem idézik már vissza az első korszak hihetetlen hangulatát és kreativitását.
Az Ummagumma egy dupla kiadvány, melynek az első CD-je négy szám élő felvétele, míg a második rejti a valódi esszenciát, mégpedig a tizenkét tételből álló, de egyébként négyrészes, és néha zenének sem nevezhető zaj és zörejtárat. Azért négyrészes, mert a készítése során azt a módszert alkalmazták, hogy a négy zenész teljesen egyedül írt meg egyet-egyet, ami az akkori bakelites korszakban kb. tíz-tizenkét percet jelentett. A végeredmény tökéletesen megrázó lett, bár vannak rajta kiugró zenei pillanatok, főleg Gilmour tételeiben, viszont a három másik zenész olyan szinten vette kísérletezősre a témát, ami egyedülálló. Ha egy mondatba kéne sűrítenem az Ummagummát, azt mondanám, hogy a világ legidiótább lemeze.
Nick Mason szavaival:
„Az Ummagumma 1969 októberében jelent meg, általában lelkes fogadtatásban részesült, és – bár mi nem szerettük annyira – véleményem szerint összességében jobb lett, mint az egyes részek külön-külön. Csinálni azonban jó mulatság és hasznos gyakorlat volt… Ami a lemezt illeti, talán Rick volt a leglelkesebb közülünk, és a saját részében igyekezett a klasszikusabb szemléletet érvényesíteni, míg David és Roger része olyan dalokból állt, amelyek később bekerültek a repertoárunkba…”
Az első rész, a Sysyphus Part 1-4. Rick Wright agymenése, mely egy egyszerű, de annál furcsább dallammenetre épül, amit aztán teljesen lebont, majd újból felépít, miközben az akkori elektronikai megoldásokból facsarja ki a maximumot. Az összhatás ijesztő.
Másodjára következik Roger Waters egy hallgatható, sőt szép dallal melynek címe Grantchester Meadows. Alapját az akusztikus gitár adja, a háttérből meg különböző madarak pípolnak. Hanem ami ezután történik, az maga a katasztrófa sőt, az érzékenyebb lelkű zenehallgatók, itt egy kicsit hunyorítsanak, és kapaszkodjanak meg valamiben, mert a Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict című remekműre nem lehet jelzőket találni, a „milyenség” leírása meg azért lehetetlen, mert „milyenséggel” dolgokat szoktunk jelezni.
David Gilmour 12 perc 19 másodpercben tulajdonképpen zenét szolgáltat, bár a kezdés nem éppen biztató. A záró tételében énekel is.
A lemezt záró The Grand Vizier’s Garden Party-t Mason szabadította a világra, és első felesége Lindy furulyázik benne, így zenei elemeket is tartalmaz. Egyébként, mikor először hallottam, azt hittem, hogy hibásak a fájlok. Nem, segítek, ha Ön azt hiszi baj van a hangcuccal, ez nem igaz, ne kezdje el a kábeleket ráncigálni, Mason dobszóló-szerűsége direkt van megszaggatva. Mintha ki és bedugdosnák a tápkábelt a keverőbe.
Összességében becsülöm bennük, hogy meg merték lépni ezt a dolgot, mert ezzel alkottak valamit, amit nemhogy előttük, de azóta sem senki. Igaz, hogy addigra már készen volt két sorlemezük plusz egy filmzenealbum. Ha ez lett volna a debüt, nincs az a kiadó, aki ezzel próbálkozott volna még egy olyan zeneileg forradalmi időkben sem, amilyen a hatvanas évek vége volt.
A lemez könyvecskéje (ha valaki tud jó magyar szót a booklet-re, szóljon) egyik belső képén a zenekar felszerelése látható kipakolva szépen egy útra a turnébuszukkal a háttérben. Ezt az ihlette, hogy Mason látott egyszer egy fotót egy Phantom bombázó kiterített fegyverzetéről. A hölgy Roger Waters mellett az akkori felesége.
Tulajdonképpen jó sokat beszéltem már az Ummagummáról, így ajánlásnak csak annyit fűznék hozzá, hogy ha még nem hallotta, akkor igyon egy kicsit, tegye fel a fejhallgatót, indítsa el a lemezt, lazítson és röhögjön… A belinkelt videón az A Saucerful of Secrets koncertváltozata látható a Live At Pompeii filmből.
És ne ez legyen az első Pink Floyd lemeze!!!
Az ummagumma egy szleng kifejezés, és a nemi aktusra utal.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.