A Nevermore elég furcsa fejlődésen ment keresztül 20 éves működése során, hiszen a heavy-thrash alapok felől kúsztak át a power metal felé, és bár ez a három műfaj időnként eleve átfed, Jeff Loomisék hozzá tudták tenni zenéjükhöz azt a csöppnyi ízt, ami kiemeli a sokaságból, és amihez a fűszereket csak ők maguk ismerik. Mondjuk Loomis nem sokat változott, mert mindig is gitárhős volt, az óriási szólók és lejátszhatatlan riffek mestere, nem úgy Van Williams dobos, aki a zenekar korai éveiben jó munkásember módjára alapozott a gyilkos, de egyszerű ütemeivel, míg a This Godless Endeavor lemez első hallgatásakor csak figyeltem ám, hogy ez az ember keményen elkezd technikázni. Két lehetőség van, vagy megjött hozzá a kedve, vagy megtanult. Gyanítom az utóbbi, és ennek azért örülök, mert izgalmas azt figyelni, mikor egy zenész még nincs készen teljesen, mikor már világhírű lesz, hanem azután fejlődik még tovább.
1999-ben aztán a seattle-i négyesnek (időnként ötösnek) készült egy olyan lemeze, mely teljesen kilóg a sorból. Nevezetesen az 1999-es Dreaming Neon Black. Miért? Azért, mert a The Politics of Ecstasy már előre jelezte valamelyest a Dead Heart in a Dead World és az utána következő alkotások stílusát, de előtte tettek még egy kirándulást ebbe a furcsa irányba. Ez most lehet, hogy nehezen volt érthető, de máris megmagyarázom.
A Dreaming Neon Black eltér az összes kiadványuktól, hiszen sokkal kevesebb itt a húzás, a fogós dallam, az egészen végigterpeszkedik a nyomás, feszültség, egyszerűen tökéletesen slágermentes (a címadó dalon kívül). Igazi megosztó lemez a rajongók körében. Itt játszik egyedül a bandával Tim Calvert gitáros, aki nem bírta a lemez utáni hatalmas turné fáradalmait, így inkább visszavonult, és azóta pilóta lett.
A lemez betegségeinek hátterében Warrel Dane énekes magánéleti válsága húzódik, hiszen a megírása előtt akkori kedvese egy vallási szektához csatlakozott, majd eltűnt (valószínű, hogy a Dane háza melleti tóba fulladt bele – ezt ő maga meséli egy interjúja során). Saját elmondása szerint a lemez szövegeinek megírásakor a víz nagyon közel állt hozzá, és ez érezhető a dalokon is.
Az egész anyagon a reménytelenség érzése vonul végig, majd a legvégén a hallgató megkapja a kegyelemdöfést a Forever című akusztikus sokszólamos tételben, miszerint igen, elment…
A zene tempója nagyon változatos, de igazán gyors tételt itt nem találunk. Inkább a lassabb és a középtempó a jellemző. Van Williams időnként szokásához híven ráfekszik a duplázóra, és csak teker (The Death of Passion). A címadó dal refrénjében furcsán grunge-os kétszólam tűnik fel, ezzel az egész életmű alatt egyetlenegyszer utalva – talán tudat alatt – a zenekar seattle-i származására. Ugyanebben a dalban énekel egy Christine Rhoades nevű hölgy, hogy minden kétséget kizáróan tisztázhassuk, a történetben egy nőről van szó.
Ezek után következik néhány nóta, ami nem a megszokott Nevermore receptet követi, hiszen az egész pályafutásuk alatt nem írnak már olyan szinten progresszív hatású darabokat (kisebb betétektől eltekintve), mint a Deconstruction – The Fault Of The Flesh – The Lotus Eaters hármas. Majd a Poison Godmachine megint a könnyebben megjegyezhetőbb (és nagyon jól megírt, kökemény) thrash bombák közé sorolható, részben Loomis atomjó riffjei, másrészt Dane többszólamosan elbődült poison goooooooooodmachine-jei miatt. De a lendület csak addig tart, amíg vissza nem tér a kísérletezés, hiszen a Cenotaph megintcsak nem egy koncerten fejrázást és egyéb tombolási tevékenységet kiváltó alkotás.
Ez a lemez Neil Kernon kezei alatt született, így nem szól még olyan bombasztikusan, mint a következők, melyeket már Andy Sneap kevert. Bár éppen ezért több a lélek itt, mint azokon a nagyon vastag, de egy kicsit fárasztó, és steril műveken. A hangzás azonban nemcsak kevésbé bombasztikus, mint később, de nem is hibátlan. A gitár több esetben is idegesítően torzul-búg, egyszerűen túl vannak vezérelve a sávok. A lemez 1999 januárjában jelent meg a Century Media gondozásában, és a fogadtatás nem volt kirobbanó (az Allmusic 2,5 pontra értékelte az 5-ből).
Ennek ellenére én melegen ajánlom mindenkinek, aki csak a sikerkorszakától követte a Nevermore-et. Hallgassa meg Ön is, és készüljön fel rá, hogy ez a lemez nem fog egyből bekúszni a fejébe, mint ahogy például a This Godless Endeavor. Ha viszont átbillen a dolog, könnyen lehet, hogy ez lesz a kedvenc lemeze a bandától – mint ahogy nekem is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.