Tomas Börje „Quorthon” Forsberg 1966 február 17-én született a svédországi Hägerstenben. 17 éves korában 1983-ban alapította meg zenekarát a Bathory-t (eleinte Nosferatu, Natas, Mephisto, Elizabeth Bathory és Countess Bathory néven működött). Az első lemezek nagyon egyszerű körülmények között készültek, és nagyon nyers hangzás jellemezte őket (ez később sem változott sokat). Bathory koncert nagyon kevés volt.
Talán pont a kevés élő fellépésnek is köszönhetően a nyolcvanas évek közepén kialakult egy általános vélekedés arra vonatkozólag, hogy Quorthon egy vérivó ragadozó lény, aki csecsemőkkel táplálkozik, és hasonló idiótaságok, amely sztereotipiákat a korabeli zenei magazinok is szeretettel tápláltak.
A zenekar a nagyon TRV trió felállásban manifesztálódott először Hanoi basszusgitárossal és Vans dobossal. Az első két számot Quorthon édesapjának a kiadója a Tyfon Grammofon tette rá egy skandináv metálzenei válogatáslemezre 1984-ben. Meglepően nagy volt az érdeklődés a két dal iránt, így a zenekar megkaphatta a szerződést, és megjelenhetett az első lemez Bathory címmel, letéve a black metal első tényleges alapkövét.
Quorthon ezidőtájt elég sokszor adott egymásnak ellentmondó, megtévesztő nyilatkozatot a bandáról. Szemmel láthatólag nem szívlelte a kortárs zenekarokat, illetve a „színteret”, és bár ez egy lassan kifizetődő politika, de ezzel az elhatárolódásával égette bele magát a rockzene történelmébe, hiszen egészen 2004-es haláláig tartotta hozzá magát. Időnként felteszik a kérdést a kultikus black bandák tagjainak (a korai kilencvenes években élte „fénykorát” a mozgalom, de ez már egy másik történet), hogy találkoztak-e Quorthonnal, és tulajdonképpen a válasz szinte mindig nem. Ennek az a magyarázata, hogy Quorthon művészlélek volt, akit tényleg nem érdekelt a villongás, csak maga a zene és az alkotás. Visszavonult életet élt, csak a megjelenések után ment időnként promóciós körutakra, dedikálásokra. A kilencvenes években már abszolút nem koncertezett.
Az első négy lemez durván sátánista kijelentésekkel tűzdelt, nyíltan keresztényellenes hangvételben íródott, és ez a korszaka a Bathory-nak a Blood Fire Death 1988 októberi megjelenésével zárult. A felállás is megbomlott, a sorozatos tagcserék vége az lett, hogy ezt a lemezt Quorthon már egyedül vette fel. A Következő kiadvány a Hammerheart epikus zenét tartalmaz, és ezzel tulajdonképpen megszületik a viking metal, eltűnnek a sátánizmust éltető szövegek, hogy helyettük az északi mitológia és történelem alakjai, történetei tűnjenek majd fel.
A viking korszak ékköve (és talán legjobb lemeze) a Twilight of The Gods, ami 1991-ben látott napvilágot, és Quorthon zenei karrierjének a kicsúcsosodását jelentette. Teljesen eltűnt az agresszív ének és a gyors tempó (már a Hammerheart-on sincsenek ilyen hatások). A címadó dal egy tizennégy perces, három tételből álló alkotás, mely nagyon lassan épül fel, majd három és fél perc után indul csak el a fő téma. Zeneileg a következő két dallal szerves egységet alkot. Sajnos a stúdiós lehetőségek miatt az átkötő akusztikus gitártémák nagyon halkak, a lemez csak fülhallgatóval élvezhető igazán. Azok a zenei hatások, melyeket Quorthon korábban megnevezett (Black Sabbath, Charged GBH, Exploited, Motörhead) ekkorra már egyáltalán nem érződnek.
A további négy dal kiválóan illeszkedik a monumentális nyitó tételhez, mind tempóban, mind hangulatban. Az Outro előtt egy nagyzenekari téma vezeti le a lemezt, ahol az alkotó epikus énekléssel próbálkozik, annyira nem is szörnyűen, bár az első hallgatáskor, mikor figyeltem mire készül, egy kicsit aggódtam, hogy mi sül ki a dologból. A téma pedig nem más, mint Gustav Holst, egy tizenkilencedik században született angol zeneszerző nagyzenekari műve a Planets szvittből. A dal szövege egy ima a félszemű istenhez, Odinhoz.
1991 június 29-én jelentette meg a lemezt a Black Mark Production, ami tulajdonképpen a Tyfon Grammofonból nőtt ki, és Quorthon halála után is a zenekar kiadója maradt. A producer maga Quorthon és édesapja volt. A felvételek azév áprilisában zajlottak a stockholmi Montezuma Studioban.
Aki nagy hangszeres futamokra számít, vagy pöpec előadásmódra, azt sajnos ki kell ábrándítsam. Bár a gitárszólók hallhatóan ki vannak dolgozva, azonban gyakori a mellényúlás, és a hangszeres hibák úgy általánosan végig jelen vannak a lemezen (vagy csak nem futott neki kétszázszor egy témának, mint az úgynevezett „jó produkciók” estében, ugye-ugye…). Quorthon énektudása csapnivaló, mégis ezen hiányosságok ellenére is, ha végighallgatja Ön a Twilight of the Gods-t, egy érdekes élménnyel lesz gazdagabb. Ez nem többször hallgatós zene, itt nem arra kell várni, hogy „majd egy hét múlva biztosan hat”. A hangulatát ennek azonnal el lehet kapni, vagy a hangulat kapja majd el Önt, de ha ez megtörténik, többet nem ereszti, azt garantálom. Továbbá hallgassa meg azért, hogy megtudja mit alkotott az az ember, akinél a világon senki nem szarta le magasabbról a „színteret”, a csillogást, az elvárásokat és a trendeket.
Mindig felrémlik bennem a gyanú, hogy bizonyos zenekarok komolyan gondolják-e a nagy sátánizmusukat, illetve, hogy a karrierjük során változik-e az ideológiai háttér. Ugyebár konkrét példák vannak, mivel Johan Edlund a Tiamatból pár éve azt nyilatkozta, hogy az Ószövetség olvasása olyan hatással volt rá, hogy elkezdte tisztelni a vallást. Vagy például Peter Steele (Type O Negative) halála előtt pár évvel megtért. De említhetnénk Dave Mustaine-t a Megadeth agyát is, aki szintén.
Kíváncsi lennék, hogy Quorthon esetében mi okozta a black metaltól való eltávolodást. Pusztán a szcéna felhígulása, és a kortársakkal szemben érzett ellenszenv, vagy valami más hatás. Akárhogy is volt, lesz, csak annyit tudok mondani, hogy nyugodj békében viking ember, akárhol is vagy most!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.