A Death tulajdonképpen a New York-i szülestésű gitárzseni, Charles Michael Schuldiner agyából kipattanó zenei ötletek akusztikai megnyilvánulása volt, állandóan változó felállással. Ha sztárparádét szeretnénk, akkor talán a ’93-as Individual Thought Patterns lemez lehetne a cél, ha meg valami furcsát akarunk hallgatni, akkor ott van a két évvel azelőtti Human, ahol a Cynic két agya Paul Masvidal gitáros és Sean Reinert dobos – billentyűs segítette ki Chuckot. Az a lemez nagy fordulópontot jelentett a Death számára, hiszen az első három még egy zeneileg egyszerűbb képet mutatott, szövegileg pedig a vér – belek – zombik témakört fedték le nagyjából. A két Cynic tag volt az, aki Chuckra olyan hatást gyakorolt, hogy megreformálja a zenéjét, hiszen nemcsak a témák lettek sokkal izgalmasabbak, a mondanivaló is felnőtt.
A zenekar működésének második szakaszában négy remekmű album született, melyek közül képtelen vagyok dönteni, talán azért, mert Chuck olyan ügyesen válogatta a zenészeit, hogy nagyon fel sem tűnik a változás. Például dobos poszton a négy lemezen három ember alkot, három olyan fenomén, ami számomra mindig is a dobogót vagy aközeli helyezést jelenti, ha ütősről van szó. Név szerint és időrendben Sean Reinert, Gene Hoglan és Richard Christy ez a három ember. Ezen a lemezen Christy szerepel.
A mű elemzésének sokféleképpen lehet nekikezdeni, de akik nem tudják zenei figyelmüket többfelé osztani, időnként nem fogják élvezni azt, hiszen a ritmikai és harmóniabontások olyan kavalkádjával fogunk találkozni, amihez foghatóval csak kevés lemezen. Christy egyébként a kedvenc dobosom, és pár éve vettem a bátorságot, hogy írjak neki egy rövid mailt, amire nagyon kedvesen válaszolt is. Lényegében a cintányér játékáról kérdeztem pár dolgot, valamint arra voltam kíváncsi, hogy anyagi okokból használt annak idején egy alsó kategóriás kínai tányért (a honlapján van dobszett-térkép), vagy mert direkt olyant akart. Válasza tükörfordításban: „…Igen, az ok, hogy B8Pro kínait használtam egyrészt anyagi, másrészt a hangja. Nem volt akkoriban túl sok pénzem, és sok tányért törtem, így kellett egy olcsóbb árkategóriás cucc, de mindemellett a hangját is imádom. Igen, B8Pro kínait használtam a The Sound of Perseverance lemezen is…”
Azóta is azt a cuccot használja.
Ennyit a Sabian cintányérokról… nem vagyok beépített marketinges náluk…
A játékát elemezve pedig… hmm… Ez az ember 23 éves volt, amikor a felvételek zajlottak, ami eleve figyelemre méltó. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy az adott témát imprózza, vagy ki van dolgozva, mert a Death zenéje eltér sok másik technikai zenétől abból a szempontból, hogy bizonyos szólórészeknél a hangszerek együtt tekeregnek erre-arra, máshol viszont totál össze-visszaságnak tűnik első hallásra. Magyarul nem találkozunk olyan szintű tervezettséggel, ami például a Meshuggah-ra jellemző (ott ugye minden ki van dolgozva az utolsó hangig és ütemig), viszont jazzbe sem hajlik át. Pont annyi jazzes elemet tartalmaz, ami már kiemeli az átlag death metal kategóriából. Christy rengetegszer használja a cintányérokat, egészen furcsa helyeken, és szokása a kísérőn is játszani tizenhatodokat – harminckettedeket (tehát pörget rajta két kézzel – amihez az kell, hogy jobb és bal oldalon is legyen neki egy – egy). A lába mint a géppuska. Az egészen pedig a korona, hogy a dobhangzás nincs kisterilizálva, nagyon élő dobhangokat hallunk. Egyszer hallottam egy olyan lehúzást, hogy Christy ezen a lemezen csapkod. Hát persze, hogy úgy tűnik, mintha csapkodna, de akkor ennyi erővel az összes 70-es évek előtti dobos csapkod, lévén, hogy trigger nélkül (vagy minimál triggerrel) a gyors dobtémák alig hallatszódnak, inkább csak odaképzeljük őket. Díjazom azt, amikor egy produkción nem a technika zenél, hanem maga a zenész, vállalva az emberi végtagok és idegrendszer minden apró pontatlanságát.
A lemez gitárhangzása a mai színtér nagyjaihoz viszonyítva egy kicsit vékonyka (persze profi), erősen gyaníthatóan direkt, hiszen ennek a vékonyabb megszólalásnak köszönhető, hogy hegyeket megmozgató basszerjáték jön ki a hangfalakból. Egyébként Chuck érdeme, hogy a legtöbb újkori lemezükről egy magasabb tónusú gitársound hallik, ezzel teret adva a basszusnak. A témák furcsán izgalmasak, formabontóak.
Az „ének” hangfekvését hallva ez a banda közelebb állt a black metálhoz, mint a deathhez, hiszen a megszokott mély hörgés helyett inkább károgás történik rajta. De persze ez csak az ének. Chuck elég sok nagy énekest megkeresett, hogy önmagát lecserélje (többek között a Nevermore Warrel Danejét is), de a zenekar korai éveiben még naivnak tűntek az igényei.
Zenei csúcspontnak a Spirit Crusher szólóját emelném ki, amihez foghatóan összetett beteges megnyilvánulást nem tudok mondani a death műfajban. Christy meséli egy interjúban, hogy a próbákon annál a résznél ők is nevettek, micsoda őrület lett a dalból.
Ha negatívumot kellene kisajtolnom magamból, az az lenne, hogy minden Death nóta a következő szerkezetet követi: Versszak – refrén – szóló – versszak – refrén. Esetleg a szólóig terjedő rész duplán. Persze kisebb eltérések vannak ettől a szerkezettől, de Chuck szemmel láthatóan így spórolt egy kicsit az agymunkából. Megbocsájtom neki.
No meg a Judas Priest feldolgozás a lemez végén, ami az eredetiben szerintem sokkal jobb.
.jpg)
Kedvencem a lemezről a To Forgive Is to Suffer a hatalmas sodrásával, és a háromszólamos verze – résszel, ahol mivel nincs ritmusgitár téma, a harmadik szólamot a basszusgitár adja, és nagyon símogatja a fülemet. Sajnálom, hogy a két koncertlemezen nem szerepel ez a dal. Régebben a nyolc és félperces Flesh and the Power It Holdst favorizáltam a szólója miatt, amiből teljesen kiáll a dob.
Egyesek számára furcsán hathat a Voice of the Soul című instrumentális betét, de emlékezzünk csak vissza, hogy volt már korábban egy Vacant Planet is a Human lemezen.
Hogyan foglalhatnám össze a lemezt, mit mondhatnék ajánlónak? Kizárólag a szubjektív véleményem, hogy technikailag ennél izgalmasabb metál zenét csinálni a lehetetlen kategória. Bár a basszer Scott Clendenin nem virgál annyit, mint SteveDi Giorgio (volt ő is Death tag), a gitárszólók és a dob eget rengető, de a hangulati izgalom is sokszorosa annak, amit például a jelenleg No1. progreszív metálbandának tekintett csapat zenészei közölnek felénk. És akkor megint idebiggyeszteném, hogy ez szubjektív.
Kevés olyan zene van, ami a technikára van kiélezve, és nekem is tetszik, de ez olyan.
A Deathnek és a Control Deniednek (ami tulajdonképpen Death zenészek + Tim Aymar énekes volt) Chuck Schuldiner agytumora és 2001 december 13-án bekövetkezett halála vetett véget. Sokan vádolták őt azzal, hogy dúsgazdagsága eltaszította a földtől, és hogy lenézi a színteret, és önmagát tekinti a death metal atyjának (holott ő sokszor kijelentette, hogy utálja a skatulyázgatást), úgyhogy ezek az emberek egy pillanatra azért elgondolkodhattak, mikor kiderült, hogy első onkológiai kezelése anyagi csődbe vitte a családot. Édesanyja ápolja emlékét és működteti a www.emptywords.org lapot.
Na ezt csipa, babáim (türelmetlenek kedvéért 1:56 és 3:58 között):
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.