Azon kevesek közé tartozom, akik jobban szeretik a Derrick-korszakot, ha a Sepulturáról van szó, mint a klasszikus felállást. Többek között azért, mert Derrick Green sokdimenziós, míg Max Cavalera egyetlen egyféle hangszínre képes, és ezt még az előző éra rajongói is el szokták ismerni. Igazából tökre meg tudom érteni a másik tábort is sőt, tudom én jól, hogy mit szeretnek a régi időkben, és igen, azok a dolgok valóban léteznek, értékesek, elvitathatatlanok. Viszont Max kilépésével a banda nekikezdett annak a dolognak, amit a legjobban értékelek a zenében, nevezetesen a kísérletezésnek. Most persze lehet ellenérvelni, hogy nem is, mert az már a Rootsnál elindult, de a Roots inkább csak egy, a Korn korszak által beszippantott és átváltoztatott zenekar képét mutatta, persze ennek ellenére nagyon csíptük.
Az Against lemez inkább a lelki megzuhanásukat és a komponálása közbeni káoszt tükrözte, a Nation esetében viszont a banda kíméletlenül odatette magát, minden kétséget kizárólag bizonyítva a talpraállást. Persze a lemez azt is tükrözi, hogy a klasszikus értelemben vett thrash metalt egy jó időre elhagyták, a virga szólóknak és a megállás nélküli észveszejtő tempónak is annyi. Igaz a tempós korszakot már lezárta a Chaos A.D. lemez. Aztán megérkezett Derrick Green, a két méteres clevelandi babaszemű fekete barbár, és bebizonyította, hogy a Sepuba elfér az ének is. Persze nem egy Billie Joeról beszélünk, ami nem is baj, mert így nem kúszik át a dolog nyálazásba. De a srác fő erősségét mégiscsak a hörgés adja, amit mi sem bizonyít jobban mint az, hogy egyszer, mikor a Politrickst hallgattam, tette fel a kérdést valaki Derrick hangját illetően, hogy „te jó ég, ezt is anya szülte”?
A dalok nagy részének zenei alapját Andreas Kisser és Igor (ja, most éppen Iggor) Cavalera szolgáltatta, néhány dalban szállt be Derrick, míg Paulo Xisto jó munkásember módjára döngöl.
A Nation a nyolcadik lemeze a brazil négyesnek. Egy ötvenkét perces anyag, amire nagyon sokmindent rápakoltak, így egy pillanatra sem unalmas. Gondolok itt arra, hogy hogy fér meg egy lemezen a Who Must Die? HC-s hatása a Sepulnation menetelésvel vagy a Politricks befordultságával. Aztán van itt olyan dal is, mint a Water, ami semmi azelőtti Sepu szerzeményhez nem hasonlítható. De összebratyiztak Andreasék a finn Apocalipticával is a Valtio nevű tétel erejéig. Kiemelném még a Human Cause című egy percnél rövidebb kivégzőosztag indulót, ami simán elférne az első Terrorizer lemezen is.
Talán a Saga a legfogósabb dal itt, olyan, mint egy száguldó gőzmozdony, a refrénben minden idők legmélyebb gitárriffjeivel (a banda fél hanggal a H alá van hangolva).
Persze minden éremnek két oldala van, a lemez sokszínűsége és eklektikussága más szemszögből koncepciótlanságnak is felfogható, azonban ahhoz túlságosan ötletes és fogós. inkább az Againstre mondanám azt, hogy koncepciótlan.
A hangzást nagyon masszív, nemcsak vastag, hanem egyedi is, hiszen Andreas Kisser olyan dolgot valósított meg, ami egy meglehetősen perverz ötlet, nevezetesen azt, hogy Fender gitáron játszik metal zenét. Igor (Iggor) dobja nagyon élőre lett keverve, a vödör-mély pergő kong, a hordónyi tamok meg döngenek, ahogy kell. Itt nincs finomkodás, csak zsigeri tapló-dobolás, de annak a legmagasabb szintű prezentálása. A Sepulnation végén hallható lehengerlő pörgetés például tipikus Igor (azért sem Iggor) védjegy.
Andreas szólói fanyarak, fájdalmasak, afféle „ezt nektek, csakazért sem tekerek” felfogást tükröznek.
Aztán van itt még más is. Ugyebár sok banda elköveti azt a hibát, hogy a gitár, a Gitár, a GITÁR legyen jó hangos, aztán néznek hülyén, hogy nem üt a lemez, nincs alja. Nem kérem. „Alj”-at csináljon a basszer, ő lett erre kitalálva, a gitáros meg prímezzen. Nos ezen a lemezen ez a két szerep nagyon jól be lett pozícionálva (van olyan Sepu lemez, ahol nem, de ez nem az).
A borító remekmű, mint minden Sepultura lemeznél. És nagyon jól illeszkedik a szövegiséghez ez a rajzszerű – plakátszerű ábrázolás, amihez hasonlókkal a korai kommunista propagandazászlókon találkozhattak az akkor élő szerencsétlen néptömegek. A téma pedig tulajdonképpen utopisztikus (akárcsak a kommunizmus), és azt ecseteli, hogy ha felül tudnánk kerekedni a korrupt és hatalomvágyó természetünkön, talán boldogabban élhetnénk.
A lemez az utolsó volt a sorban a Roadrunnernél, és az elválás sem volt zökkenőmentes, hiszen a zenekar a kiadót hibáztatta amiért nem lett olyan népszerű, mint elődei. Steve Evetts volt a Producer, aki ezzel együtt három lemezét kezelte a Sepunak.
Miért hallgassa meg Ön? Azért, mert izgalmas. Egy percig sem kell attól tartania, hogy elfárad a felénél, vagy bezsong az agya. Amennyire durva, annyira szellős, elszállós, filozofikus is a Nation.
Andreas Kissert nagyon tisztelem, mind zenészként, mind emberként, hiszen nincs még egy muzsikus ezen a bolygón, akinek ennyiszer kell fapofát vágni, és türelmesen „nem-nemezni” valahányszor felteszik neki a halálosan gáz „összeáll-e egyszer a klasszikus felállás” kérdést. Az én véleményem az, hogy itt semmi szükség a klasszikus felállásra, hiszen a banda életképes tudott maradni, sőt zeneileg tovább lépett. Közben Max jobbnál jobb lemezeket jelentetett meg a Soulfly-jal. Nem kell mindig a múltat piszkálni, nem kell mindig visszasírnunk azt, ami elment, néha érdemes azt is értékelni, ami a jelenben maradt. Igaz, a 2000-es év már nagyon nem a jelen…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.