Na, most jó nehéz helyzetbe hoztam magam, ugyanis megfogadtam, hogy csak régi lemezekről fogok írni. Azokról meg ugyebár könnyebb infóhoz jutni, mint a manapság promózó bandák esetében. Hogy miért döntöttem mégis úgy, hogy górcső alá veszek egy 2011-es kiadású lemezt? Hát azért, mert miután végighallgattam, úgy éreztem magam, mintha tettem volna egy utazást az 1990-es évek elején, amikor a Darkthrone és a Burzum elmagyarázta nekünk, hogy mi is az a black metal.
A black metalt meg ugye lehet nagyon szeretni, vagy gyűlölni, de olyan embert nem nagyon ismerek, aki azt mondaná például az 1349-re, hogy egész jó kis zene.
A Craft egy 1994-ben Nocta néven megszületett banda, és az első demójuk ’97-ben jelent meg. Azóta négy lemezt sikerült kiokádniuk magukból, és most a legutolsó a Void a téma. Az első dobos Daniel Halén kirúgása óta trióban működnek, ezt az anyagot session dobossal rögzítették.
A rövid bevezető után, ami a gitáros rémálma (John Doe a művészneve, ami az Államokban az emlékezetkieséses, semmiből előkerült túlélőkre ráakasztott műnév) beüt a koszlott ménkű. Azonnal elkezdett felfelé kerekedni a szám, amikor meghallottam a Serpent Soul első riffjeit, majd a károgás tovább növelte az elégedettségemet. Perszepeta kolléga fogalmazta meg jól a lényeget, miszerint a Darkthrone egy fél életműve alatt hozott össze annyi jó témát, mint a Craft a Voidon. Igen, ezzel egyetértek annak ellenére, hogy nagy Darkthrone rajongó vagyok. Jelen bandát úgy kell elképzelni, mintha a norvégok legjobb számait rápakoltuk volna egy lemezre.
A második tételnél már körvonalazódhat előttünk, hogy ez bizony nem egy, az 1349-féle tekerős lemez, hanem a black metal lassabb, vonszolósabb irányzatát mutatja be. Ennek a dalnak a vége egyébként egy vérbeli káosz-befejezés, hiszen már a felénél elkezdődik egy beteges dallamsor ismételgetése, ami aztán kitart a végéig, ahol átveszi a főszerepet. Egészen a legvégéig viszont a harmóniák váltogatásával variálják a hangulatot. Zseniális.
A The Ground Surrenders az egyik kiemelkedő pontja ennek a lemeznek, főleg az 1:16-nál bedörrenő rész, ami Lincinek is feltűnt. Olyan, mintha a Cápa c. (John Williams) filmből kivett hangulatfokozó félhangos oda-vissza lépkedést dolgozták volna bele a srácok a dalba. A befejezés meg monumentális, epikus.
A Succumb to Sinben felfedezem időnként az egykori Mayhem gitáros Rune (Blasphemer) Eriksen stílusát is, akit a műfaj egyik legnagyobbjának tartok. Persze nem a szólóra értem, mivel Blasphemer sosem szólózot (inkább azt mondanám, hogy olyan a játéka, mintha mindig szólózna). Viszont igen! Ebben a dalban van egy nagyon kifinomult, bár nem túl hosszú gitárszóló. Az a fajta, ami olyan, mintha a gitárost rajtakapták volna, amint éppen gyakorolgat, majd mikor ezt észreveszi, felnéz a hangszer mögül, és rádöbbenve, hogy lebukott, elküld a büdös francba.
De jön a következő dal a Leaving the Corporal Shade, ahol a tempó tovább lassul, és az egész átmegy már-már doomba. A dal közepén disszonáns harmóniák után vonaglik végig a dal.
Az I Want to Commit Murderben megmutatja a zenekar, hogy a tempós témákkal sincsen bajuk. Jókat nyomat a basszer, és a gitáros is bele-bele szólózgat a cuccba, és a harmadik percben határozottan progos ritmizálás veszi kezdetét. Majd itt lefülelhettem egy olyan dolgot, amit még soha egy bandánál sem, és valami őrület nagy ötlet. A gitár 2:44 és 2:50 között bemutat egy 6 másodperces hajlítást lefelé! Eleve nem értem, hogy tudja ezt egy ember kivitelezni (esetleg pedállal), de nem is ez a lényeg, hanem hogy pattan ki valaki agyából ilyen elvetemült ötlet???
A lemez hátralévő részére a kísérletezősebb témák kerültek.
A címadó Void végén jókora feloldást (feloldozás? :-D) kapunk, hiszen egy több perces dallamos levezetéssel ér véget a lemez. A dal meg egyszerűen lenyűgöző.
Természetesen kellően reccsent hangzással kapjuk ezt a vérbeli black fortyogást. Egy banda, ami ebben a műfajban próbálkozik, csakis így szólalhat meg. És itt válik ketté a skatulya black és black zenekarok között, miszerint van a régi suli, és a Dimmu vagy a Cradle. A két tábor közé pedig egy grandiózus hidat ver az Emperor és a Satyricon talán. Öröm számomra, hogy a Craft 2011-ben is vissza tudja hozni ezt az ósdi hangulatot. Az 1349 utolsó két lemeze óta nem hallottam ennyire kiforrottan, és megalapozottan randa, de mégis dallamos, hangulatos, ötletes black lemezt. Ha a műfaj gyökereire kíváncsi Ön, meg még egy kis plusszra, akkor hamar jusson hozzá ehhez a dögvészhez, ami nem a brutalitásával öl, nem bizony, egy annál sokkal gonoszabb dolgot szabadít majd Önre, aminek viszont ha ellenáll, és nem végzi ki, átfordul művészetbe. Tudom én, hogy sokaknak nehéz megtalálni ebben a zenében az értéket, de akinek sikerül, az a jövőben keresni fogja ezt mindenben. Engem már az említett nagy bandáknál is megevett a műfaj, de ennyire nagy hatást csak nagyon ritkán tesz rám, mint ennél a cuccnál. Kösz Pistike! :-DDD
A lemez teljes egészében meghallgatható a Myspace-en, ezen a linken.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.