None Shall Pass
Eve’s Demise [EP]

A holland négyes EP-je megismeréséhez ímmel-ámmal kezdtem neki. Egyrészt nem érzem sajátomnak a melo-death stílust, s ha ráadásul metalcore-ral van vegyítve, akkor – magamat ismerve – sok jó nem sülhet ki ebből a recenzióból. De bevállaltam, hiszen a ’forgácshoz eljuttatott összes promóról írunk, mert rendesek vagyunk. 🙂
Szóval minden igyekezetemmel azon voltam, hogy félretegyem e stílusokkal szemben felállított előítéleteimet, s a brigád összes jó tulajdonságára rávilágítsak. Előrevetítem, e nemes törekvés iszonyú erőfeszítéseket igényel, így most, ahogy írom e sorokat, kihagytam a mindennapos szellemi magánedzéseimet, mert rendes vagyok. 😀 Nos, a félbaromságaimat félretéve, lássuk, mitől döglik a légy!

A hollandok megörvendeztettek egy vékonytokba zárt CD-R-rel, melyen a fekete színű alkoholos filc hagyta nyomok a None Shall Pass – Eve’s Demice feliratot rajzolják elém. A 120 grammos papír előlapján kékülő bőrű, vörös hosszúhajú bácsi-néni áll körszakállal, félig lecsúszott tanga bugyiban, a fűzőjéből félig előlöttyenő mellekkel, aki vagy mutatóujja körmét rágja, vagy a fogai közé ragadt ételmaradékot próbálja kiszabadítani, miközben másik kezének körmeivel egy láthatatlan falat kapargat éppen. Nem szép, de legalább érdekes. A lap másik oldalán ez áll (szintén kézzel, szintén filccel): „Pre release, official release 10th of october”. Oké, megértem, hogy kezdő zenekar, és hogy a kiadó digitálisan jelentette meg a cuccot, de akkor küldjenek inkább egy linket, amelyikről vagy leszedjük az anyagot vagy nem. A külsőségről ennyit, lássuk a lényeget!

A holland négyes második anyaga ez, ami tulajdonképpen egy hat számos EP. A 2010-es keltezésű Post Apocalyptic Stress Disorder címet viselő demójuk után tehát ez az első komolyabbnak mondható hanghordozójuk.

A nyitó Art of Illumination kezdő bejátszása után meglep a hangzás. Jól eltalált, arányosan lekeverés, szépen „simulnak” egymáshoz a hangszerek, szóval minden rendben. Ha honi feltörekvő palántáink ehhez hasonlatos sounddal bírnának, mindenki mosolyogna… Íme:

Mind a hat nóta ebben a megközelítésben íródott annyi különbséggel, hogy helyenként felüti fejét egy-egy groove-os death téma, aztán nem szűkölködnek a srácok a tappingelésekbkel sem (nagy örömömre), de kétség kívül a melo-death kapja az első helyet a Non Shall Pass stílusházasításaiban. A legnagyobb negatívum a – szerencsére csak néhol felbukkanó – dallamos vokalizálás. Ebben a formában nem kéne erőltetniük, mert egyrészt ezzel az orgánummal (ami a kisebbik baj) totálisan nem illik az amúgy nem rossz összképbe, de erőtlen nagyon, ráadásul hamiskás is.

Hogyan is összegezhetném? Nem akarok tanácsokat adni, hisz e műfajokon kívül állok úgymond, észérveket pedig kár lenne erőltetni. Nem is tanácsolok semmit, csak javaslom, illetve kívánom nekik, hogy jussanak el minél több helyre, koncertezzenek minél többet, s a standard/ezerszer hallott melodikus halál témáikba sajtoljanak bele még több kreativitást, a dallamos énektémákat hagyják el vagy drasztikus változtatást eszközöljenek. S ha ez mind-mind bekövetkezik, akkor a következő megnyilvánulásukról szívesen írok egy pozitívabb kritikát. Hajrá!