Vannak olyan zenekarok amiket hiába szeretek nagyon, mégsem hallgatok sokat. Ilyen zenekar például a The Body. 1999 óta ontja magából ez az oregon-i duo, a stílusilag szinte besorolhatatlan, kísérleti zenéket. A noise, drone, doom mellet még elég sok minden ide sorolható, albumtól függően. Noha jelenleg szerintem az egyik legsúlyosabb extrém „metal” formáció, sokszor nem zeneileg hanem érzelmileg és hangulatilag érik a kellő mélységet. Zenei eszközeikkel tökéletesen tudják prezentálni, milyen érzés egy cementes zsákkal a mellkasunkon létezni. Ebből kifolyólag az anyagaik nehezen emészthetőek, szélsőségesek és nem működnek mindenkinek minden helyzetben. Kedvenc hobbijuk a határok feszegetése és ehhez már sokadjára találtak, megfelelő partnerre. A Full of Hell-hel, Thou-val, Krieg-el készített kollaborációs lemezek után, mindössze egy évvel az első után, itt a második Uniform-al készített is.
A new york-i Uniform is hasonló utakon jár mint a tettes társuk. Industrial/noise rock-ba oltott keserédes kínlódásuk igazi csemege, az olyan mentális defektekkel megáldott zene hallgatóknak, mint jó magam. Az eszközeik be határolhatóbbak, a céljuk még is ugyan az, nekik is.
Sokszori hallgatás után már kimerem jelenteni, hogy az esetek többségében csak is éjszaka és hajnalban működött nálam a lemez. Mostanában nagyon megtalálnak ez az „utazós” zenék, hiszen az utóbbi Yellow Eyes-hoz hasonlóan, ez is buszozás közben fejtette ki a legnagyobb hatását. A sötét depresszív pulzálás, ami a lemezből árad, szinte össze folyik az alattam keservesen doromboló hibrid merci, szerviz után könyörgő bömbölésével. Itt nem a dallamok vagy refrének azok amik marandóak lesznek, hanem a hangulat képek, érzések amiket a zajok, dübörgések és a háttérben halkan lüktető gitár játékok adnak.
Aljasul kúsznak a Gallows in Heaven első hangjai a fülünkbe, hogy aztán iparosított, törzsi dobokkal verjék az első karót a szívünkbe, meg súgom nem ez lesz az utolsó. Michael Berdan acsarkodik, majd pedig Chip King halálsikolyai hasítják, három felé a hajnalt. A vége felé pedig a tetten ért hazugság, hiszen egy kellően megjegyezhető dallam zárja a hangorkánt. A második dalban már be-be kopogtatnak a retro wave-es szinti dallamok, amik egyfajta neo-noir-os cyberpunk ízt kölcsönöznek a lemeznek. Ezt csak tovább bontogatják a Vacancy-n, a dobgép lüktetése pedig vezeti a dalt, ami a lemez végig jelen lesz többnyire. A Patron Saint of Regret egy kis női éneket is felvonultat csak, hogy már biztos ne tudjuk milyen műsoron is vagyunk. A Penance pedig elmehetne egy syntwave öröm ódának, persze a ha szám felét nem sikítanák végig. Ahogy közeledünk a vége felé már-már filmbetétes dallamok biztosítanak minket arról, Johnny Mnemonic ugyan olyan cinikus tekintettel bámul ki a be párált ablakú le pukkant kéglijéből, mindaddig amíg a szemközti Atari-s neon reklám, vibráló fénye el nem kezdi égetni a retináját.
Épp annyira nem metal, mint amennyire szélsőséges hangulat zene. Szigorúan sötétben, fülhallgatóval adja ki minden erényét, de akkor sem mindenkinek. Csak is saját felelősségre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.