Ez a zenekar totál ismeretlen Európában, miközben az amerikai színtér egy szép nagy karrier felépítését tette nekik lehetővé. Amikor kiskölyök voltam, a szüleim meglehetősen nagy gonddal terelgették a zenei gondolkodásom kiépülését, és ez a kiváló zenekar is sokat szólt otthon a Tesla lemezjátszón.
A Styxet Charles Salvatore „Chuck” Panozzo basszer, és ikertestvére (kétpetéjűek) John Anthony Panozzo dobos alakította meg Chicagoban Dennis DeYoung billentyűs – zongoristával még a hatvanas évek elején The Tradewinds néven. Aztán mikor egy másik banda, a The Trade Winds szélesebb körökben is ismert lett, megváltoztatták a nevüket TW4-re. A három őstag a Chicagoi Egyetemen tanult, majd 1970-re kiegészültek két gitárossal, akik közül az egyik, egy bizonyos James „J.Y.” Young már a jelen cikk tárgyát képező lemezen is szerepel. 75-ben Tommy Roland Shaw leváltotta a családjára több időt áldozni kívánó másik gitárost John Curulewskit. Curulewski a 38-ik évében hunyt el agyérbetegségben (1988-ban).
Tehát 1975-re állt össze a Styx azon felállása, amely 9 éven át hat stúdióanyagot jelentetett meg, és a jelen cikk tárgyát képező Paradise Theater ezek közül háromszoros platinalemez lett, az államokban. A királyságban ezzel ellentétben csak annyit sikerült eladni belőle, hogy a bután hangzó ezüstlemez titulust mondhatja magáénak. A Bilboard200-on az első helyet befoglalta, míg a briteknél csak a nyolcadik helyig ért fel.
Ez egy konceptlemez, ami az 1928-ban épült, majd 1958- ban lebontott chicagoi Paradise Színház történetén keresztül szeretne metaforikusan utalni, az 1970 és 1980 között eltelt időszak változásaira.
Zeneileg?
Huhhh…
Nehéz ügy kiemelni bármit is egy olyan lemezen, ahol gyakorlatilag minden tökéletes és harmonikus. Eleve három teljes értékű énekes volt ebben a felállásban, akik prímet is énekelnek számos nótában, de persze a valódi robbanás, mikor hárman egyszerre vokáloznak. Nekem személy szerint DeYoung – billentyűs mester – középen helyet foglaló baritonja a legszimpatikusabb, de ez teljesen szubjektív, és csak ízlés dolga, hiszen lehetne órákon át boncolgatni, hogy Tommy Shaw magas hangja vagy J.Y. mély basszus torka közül melyik profibb. De inkább felesleges.
Az intro után felcsendülő második tételt, a Rockin’ The Paradiset mindenesetre DeYoung énekli el bődületesen erős, és tiszta hangján, majd jön a pattogós, kicsit diszkós (a korszak hőskorában járunk) Too Much Time On My Hands, amit Shaw reszelősebb tónusával kapunk.
J.Y. pedig a Half Penny Two Pennyben mutatja meg tisztán, hogy mire képes.
Zeneileg elemezni ezt a lemezt igazi csemege egyrészt, másrészt megint csak felesleges is, legfőképpen képtelenség. Feltűnik itt egy kis funky, hard rock, fúvós dolgok, latinos kongázás, majd korai heavy metalt idéző, kifinomult gitárszólók. Ugyanakkor az előbb már említettem a diszkós megközelítést, persze ne a műfaj olyan dolgaira tessék gondolni, amitől egy szemeteskuka is elkezd bokákolni, hanem a Hot Chocolate-féle kifinomult lüktetésekre.
A gitárszólókat a két prímás teljesen demokratikusan megosztja egymás között, ahogy éppen az adott zenei környezet kívánja.
A ritmusszekció nagyon precízen teljesít, szinte hallani, hogy egy ikerpár nyomja az alapokat a zene alá. A dob érett, megfontolt, időnként ügyesen, de diszkréten megtűzdeli azt, a basszus pedig dong, és alapoz szorgalmasan. Ezt speciel egy kicsit pont hiányolom a mai zenei palettán. Hajlamosak a mai bandák és producerek a basszusgitárt kiherélni. Hát itt erről szó sincs, Panozzo úr bemutatja, hogy miképpen kell ritmusszekciót szolgáltatni pengetős hangszeren.
1981 január 19-én jelent meg a lemez az A&M Recordsnál, ami ’98-ban beolvadt az Universalba. Producerként maga a zenekar van megnevezve. Fő dalszerző DeYoung volt, de a többi prímás is jegyez egy-két nótát.
Miért veszek elő egy ennyire régi és Európában ennyire ismeretlen lemezt? Részben pont ezért, másrészt pedig mert brilliáns, egyedi, és úgy szórakoztató, hogy közben mozgatja az agyat is. Szerezze be Ön, bár ez nem biztos, hogy egyszerű lesz, ismerve a hazai viszonyokat. Most gyorsan rákerestem, de nem találtam magyar terjesztőt. Ha valaki tud, ossza meg velem, és már be is linkelem az infódobozba, ott jobb oldalt. Lehet, hogy a némely területen észrevehető zenei járatlanságom mondatja velem, de úgy érzem, hogy ennek a műfajnak mára már nincsen művelője, átörökítője, hiszen beolvadt azokba a színterekbe, amelyekből táplálkozik. Helyesebben fogalmazva, amit a Styx nyújtott 81-ben, az ebben a formában így együtt jelenleg sehol nem lelhető fel. A műfaji elemek, amikből összeállt, külön-külön utakon járnak azóta.
A srácok (mára már hatvanas éveikben járó úriemberek) természetesen borzalmas fizimiskával bírnak. Shawnak a nyakában viszont ott lóg egy explorer gitár :-D:-D:-D
A klipben DeYoung itt éppen nem billentyűzik „csak” énekel:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.