Az ezidáig két lemezt kiadó holland Cold Body Radiation mindösze egyetlen tagot számlál, kinek neve az ismeretlenségéhez és arctalanságához tökéletesen passzoló M..
Nagyon örülök neki, hogy a black metal folyamatos fejlődéssel halad előre, az meg főleg örömteli, hogy nem olyan kóros irányba, mint a death metal. Black-core-et ugyebár nem ismerünk. Pár kortárs zenekar felfedezte tehát, hogy a sötét tónusú black zúzdát kicsit lelassítva ötvözhető olyan műfajokkal, mint a doom, vagy az ambient, és döbbenetes mennyiségű atmoszférát, szintetizátort elbír.
Ismét csak azzal szeretném kezdeni egy lemez elemzését, hogy bizonyos művek megismerését nem lehet úgy kezdeni, hogy gyorsan átfutunk rajta. Az olyan hangulati zenék, amilyen ez is, csak akkor fejtik ki a hatásukat, ha odafigyelünk rájuk, vagy legalábbis befogadóvá tesszük az érzékeinket. Félreértés ne essék. Én vagyok annyira szentimentális, hogy hozzám eljut az efféle üzenet alapból, ezt az olyan zenehallgatók kedvéért mondom, akik rendszerint megjegyzik, hogy mit lehet az ilyesmiben élvezni. Nos, halvány ködben járunk a lemez hallgatása közben egy erdőben, ahol az őszi félhomályba időnként beszállingózik egy-egy hópihe. Szarvasok varcogása sejlik át, és baglyok huhognak. Néha motoszkál a lehullott avarban valami, és megérkeznek a korai hóesés első pelyhei. Átcsörtet pár vaddisznó is, és vaksin kacsingatnak ránk, hiszen nem nagyon láttak hozzánk hasonlóakat ebben a zord időben a fák között.
Durvulás igazából nincs is jelen a hét dalban, szép dallamok annál inkább. Depresszívnek sem nevezném, inkább szomorkás. Ami depresszív, az pesszimista is, de a Cold Body Radiation zenéjét hallgatva inkább az elmúlt nyomorom jut eszembe, nem pedig egy előttem álló másik, szóval a sorsával megbékélt, beletörődött ember hangulatát tükrözi.
A banda neve furán cseng, de a lemezt meghallgatva létjogosult. Mivel a szintetizátor dominál, és nagyon szellős, tényleg hideg testekből áradó sugárzásként hat. Álomszerű, mint valami hallucináció.
Az ötödik tételnél, az A Change of Pacenél jön be először egy kicsit lendületesebbnek mondható téma. Majd a hatodiknál teljesen bepörög, már ami a dal kezdését illeti. Igazából a black metal, mint jelző csak innen létjogosult.
A gitár igazából úgy van itt kezelve, mint egy szintetizátorszőnyeg. Nem kimondottan a témákra van belőle szükség, csupán egy lágy (hangsúlyozom, hogy lágy) horzsolására, abból is inkább arra, amit egy egy finom csiszolópapír nyújt.
Az ének alig hallatszik, ahogy a dobból is szinte csak a láb – pergő. Tökre felesleges a többi.
A Yes, Maybe The Starsban nagyon ötletes a bagoly huhogása.
Negatívum? Lehet olyan periódusa az embernek (még a leginkább szárnyaló fantáziájú álmodozóknak is), amikor ez a fajta művészet nagyon unalmas tud lenni. A hangzásba is bele lehetne kötni, de minek? A célját eléri. Sokszor hangsúlyozom, hogy a reccsent hangzás is egy eszköz. Ha a kifejezéshez ez kell, akkor ez tekintendő jónak. A maszter viszon nagyon minőségi. Óriási reverb, ahogy itt kell, a sztereó is eléggé rendben van, a zene betölti a teret. Tulajdonképpen ez árulja el, hogy a hangzás direkt olyan, amilyen.
A lemezt a Dusktone nevű kis olasz kiadó gondozza, és 2011 novemberében jelentette meg. Nem túl hosszú anyag ez, de nem is kell ebből hosszabb, főleg azért, mert ahogy figyelem M. évente fog megírni egy lemezt.
Nehéz, fárasztó nap után engedje el magát délután, és miközben leül az ablak elé, a kinti ködös félhomályt szemlélni, tegye be ezt a lemezt, és lazítson. Fogyasszon mellé teaként citromfüvet, levendulát, macskagyökeret, komlót. Vagy ez utóbbi a sörben is megvan…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.