Olasz black metal. Hát mondom ez kihagyhatatlan…
Jó sok demó és EP után 2009-ben jelent meg a debüt lemezük, és ez már a negyedik a sorban, szóval nem egy naplopó brigád ez. Az agytröszt egy bizonyos Kosmos Reversum nevű arc, akire nyilván nem a pap dobta ezt a nevet a keresztvíz mellé, és ahogy lenni szokott az ilyen műfajokközti szabadelvű zenekaroknál, „all instrumenten” játszik. Tulajdonképpen gitáros. Bár tavaly kiegészült a csapat egy hanggal és egy dobossal (igaz, ilyesmi korábban is előfordult, csak sok volt a csere). Kosmos (vagy Reversum?) alkot még emellett a formáció mellett egy bizonyos Byblis nevű szintén olasz black metal zenekarban is.
Amit hallunk, az egy tömény negyvenhárom perces ipari – black – armageddon. Ahogy az fülelhető, a tiszta stúdiómunka nem volt cél. A hangzás rendben van, csak túl statikus, talán kevesebb kompresszorral élvezhetőbb lenne. A master nagyon okés egyébként. A feljátszás is szépen meg van csinálva, néhány téma összekötésénél hallottam fura pattanásokat, ami akkor fordul elő, ha a végső lehallgatást egyszerűen kihagyjuk (mert nem vesszük észre, hogy valami nem okés a kötésnél). De a black metal nem ezekről szól, igazából tesség elkapni a hangulatot, és bólogatni, mert arra viszont kapunk okot rendesen.
A hatodik nótában, az Into The Fireben beúszik pár hang erejéig akusztikus gitárt is. Ugyanitt pár sorra nagyon rémísztő effekt van belőve az torokra. A William Friedkin által megfilmesített – Az ördögűzőben – hallottam ilyent.
A dallamok jók, élvezhetőek, eléggé a hagyományokat követik. Nagy izgalmakat így nem kapunk, hacsak a tehervonatszerű sodrást nem vesszük annak, viszont az a harmadik nóta után már el is fárasztja az embert. Igen. Talán az lehet itt a legnagyobb gond, hogy egy nagy tál spagettihez hasonlít ez az alkotás, tehát a nemzeti konyha visszaköszön a zenében, a Lilyum esetében.
Azért vagyok ennyire szigorú, mert egy-két hete írtam két olyan black csapatról, amelyek nagyon ígéretes, izgalmas cuccal jelentkeztek, így kénytelen vagyok a mércét ahhoz kötni. Ajánlom azokat fülelésre!
Ének? No. Az nincs. Black károgás helyett is egy kicsit uncsi hörgés jön le a korongról, óriási zengetéssel meg néha feloldozásként egy-két bekajabálás. De tulajdonképpen nem rossz ez sem, mert illeszkedik a szigorhoz, csak ez is fárasztó lesz. A jó benne azonban az, hogy ez nagyon sok sávon megy párhuzamosan, meg duplikációt is sejtek sátán-effekteléssel. Ijesztő, ocsmányság.
2011. november elsejétől gazdagabb a világ ezzel a dögvésszel. Az olasz Dusktone melengette a hóna alatt huszonegy napig.
Összefoglalva, ez bizony egy meglehetősen randa liliom, de biztos vagyok benne, hogy van akinek ez nagyon fog tetszeni. Nálam csak azért nem hat annyira, mert mást díjazok, ha már black metal. A kiadó „war black metalnak” pecsételi a csapat által művelt metálzenét, ami tulajdonképpen találó is.
Úgy gondolja Ön, hogy nagyon nem akartam bántani ezt a lemezt, csak mert black metal? Kukkantson kérem a pontszámra! Mégis miért ajánlom? Mert elég furaság, és valamelyest egyedinek is kell nevezzem. Gondolkodtam egy darabig, hogy mihez hasonlíthatnám. Nem jutott eszembe nagyon semmi. Gépiességben, és groove-osságban a Satyricon jó hasonlat lehet, de a vokalizálás teljesen más. Meg nincs annyira kidolgozott maga a megszólalás, már ha az elmúlt két lemezére gondolok a norvég csúnyáknak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.