Bocsáttassék meg, hogy hosszú lesz ez a kritika, de rövidebben nem lehet elmondani, mivel egy box-setről van szó.
Az olasz Hortus Animae 1997-ben alakult és 2005-ig tartó aktív korszakuk gyümölcse egy demó és három lemez. Aki ezt a kiadványt birtokolja, ami itt van a kezemben, az bizony az összes kiadvány boldog tulajdonosává vált, hiszen mindhárom nagylemezt tartalmazza. Most, hogy végighallgattam ezt a huszonöt dalt, bízvást remélem, hogy nem a 2005-ös anyaguk lesz az utolsó. Az egészben az a legfurcsább, hogy a manapság egyre erősödő avantgarde irányzat jelzi itt előre magát az ezredforduló legelején. Nyugodtan kijavíthat valaki, ha esetleg hülyeséget írnék, de nekem nem rémlik (az Arcturust kivéve talán – az Ulver az???) másik kimondott avatgarde-black formáció abból az időből. De tulajdonképpen mi az avantgarde metal? Nehéz lenne ezt megfogalmazni…
A bandát Riminiben alapította meg a három őstag Martyr Lucifer basszer/énekes, Hypnos gitáros és Bless szintis/énekes. Miután saját erőből kiadták első anyagukat a The Melting Idolst, hamarosan a Lacuna Coil, az Ancient és a Napalm Death társaságában nyomathatták a koncerteket. Grom, aki az Ancient dobosa volt 2003-ban csatlakozott a csapathoz, így a második lemez, a Waltzing Mephisto már vele készült.
A gitárszólók masszívak, és művésziek.
Az egész életművön a kemény próbatermi lekvározás hallatszik, tehát igazi ösztönös, és nagyon kreatív örömzene.
Az a fajta, ami hosszú hónapokig hallgatható, mert sokadszorra is meglepi az embert, de legalábbis nem süti el az összes patront egyszerre.
Ének? No igen. Mivel ketten is csinálják a hordában, így kellően változatos. A hörgés – vartyogás mellett szépen megtervezett dallamok is kijönnek itt a torkokból. Bocsánat, inkább úgy fogalmazok, hogy konkrét éneklésről is szó van, ami az ortodox black metal híveinek valószínűleg csalódás lesz… De nem csak ez, hanem az igénytelenség és letojomság hiánya is, vagy hát megvan az is, csak ez esetben ez a stílusjegyek teljes összemosását jelenti inkább, mint azt, hogy hulla részegen veszünk fel egy lemezt. Fenriznek ez is megy mondjuk úgy, hogy élvezhető a végeredmény, de az egy másik sztori…
The Blow of Furious Wind (2005)
Az első korong az utolsó lemezt tartalmazza. Ha egy figyelmes zenehallgató végigment mindhármon, látatlanul is megmondaná, hogy ez az időben legutolsó.
Az első két dal még annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, szóval a cucc alattomosan támad, nem üti ki az embert egyből. Hanem aztán a The Heartfelt Murderben eszméletlenül húzós groovok tűnnek itt fel, egy ismétlődő, nagyon jól eltalált gitárhanggal.A Bible Black hallgatása közben pedig gyanús lett számomra, hogy azt a bizonyos avantgarde jelzőt oda fogom tenni a stílusmegnevezéshez.
Ezt a sejtésemet az A Gothic Ghost – The Death of All Beauty – nagyon finom, zongorája és hegedűrjátéka csak erősítette. A progresszív hatásokat meg a Garden of Fairies erősíti. Nagyon jól kidolgozott gitárszóló csendül meg ráadásul benne.
Aztán a The Fairy Feller’s Master-Stroke – Nevermore című szerzeményben ismét egy új oldala mutatkozik meg a latin kompániának, hiszen hirtelen úgy éreztem, mintha csak Freddy Mercury zongorázna/énekelne. Hihetetlen. Én nagy csodálója vagyok a Queen életműnek, ezért különösen örültem ennek a darabnak. Ez ismét csak azt bizonyítja, hogy itt valódi művészemberek szórakoztatnak minket, akik keményen eldöntötték, hogy a black metal egy olyan műfaj, amibe minden belefér.
Az utolsó tétel női vokálját az egykori Theatre of Tragedy énekesnő Liv Kristinetől kapjuk, és ez egy tökéletes befejezése egy hihetetlenül egyedi, nagyon művészi lemeznek. Köszönet érte!
Bónuszként pedig, mintegy – nesztek, még egy csapás – gyanánt érkezik a Mayhem kultikus lemezéről a De Mysteriis Dom Sathanasról a Freezing Moon egy hihetetlenül furcsa, de nagyon hatásos feldolgozása. Én nem szeretem a feldolgozásokat, de, miközben ezt hallgattam az jutott eszembe, hogy a hiba esetleg bennem volt eddig, vagy a „feldolgozó zenekarokban”. Még Euronymous fanyar szólója is egész jól le van játszva egy kis plusszal. No meg van zongoza is a dalban!!!
És mikor azt hinnénk, hogy vége, nesze, Mike Oldfield Tubular Bellsének pár dallama is felhangzik, majd a Freezing Moon riffjei szétcsapják az agyunkat.
Kösz… :-).
The Melting Idols (2000)
Ez található a második CD elején, ami tulajdonképpen a banda első lemeze.
Itt még Thomas Ghirardelli kezeli a dobokat, kevésbé színesen, mint Grom, és talán ezért élvezhetőbben kicsit.
A hangzás itt is eléggé rendben van, szépen hallatszik minden, de nem steril. A megszólalás és a zene is egy kicsit a Therion Theli lemezére emlékeztet, csak persze sokkal kevesebb szimfónikus megoldással. Ez a lemez az, ami rákényszerített, hogy a gótikus jelző is ott legyen a jobb oldali kis mezőben. Igazából 2000-ben már voltak jobb szintetizátorhangszínek, viszont ez a minimál kvarcjátékos hangzás illik ide, és ha hozzávesszük, hogy a 2005-ös lemezen is vannak hasonlók, gyanítható a szándékosság. Nem tudom, ki ismeri régről a veszprémi Almost Saint zenekart, akik egy lemez után kivéreztek, de engem a Hortus Animae sokszor arra emlékeztet, persze ők technikailag és egyediség terén nem érték utol az olaszokat.
A második dal végén ügyes és hatásos tappinget kapunk gitáron.
A Cruciatus Tacitus egy négy és fél perces dara, középen kettéválasztva egy templomi orgona hangzással megvalósított témával, ami azután további furcsaságokat vezet be. Szeretem. A károgás nagyon rohadt. Odaver rendesen. Gitárhúrok szénné nyúzva a szólóban.
Összességében ez is egy elég sok hallgatást igénylő és biztosító mű. A három percnél alig hosszabb Spell and Devotionhöz érve ismét csak hajmeresztően jó avantgarde hangulat fogott el. Ez egy instrumentális tétel egyébként, amit kellemes gitárdallamok festenek színesre.
A címadó negyed órás darabban az orgona és a zongora nagyon szabadjára van engedve, ami a hangulatot az egekbe srófolja, és nálam a Therion korai dolgait is felülmúlja, mivel annál kevésbé kiszámítható, és jobban elhajol a gótikától. Aztán a nagy buzgalomban egy kicsit sikerült is ezt a dalt túlhúzni, de ennyi beleférhet.
A három perces levezető viszont nagyon hangulatos.
Waltzing Mephisto (2003)
A második lemez. Egyedül erről van (egyelőre) két kritika a zenekar Metal Archives oldalán, melyek átlaga 80%.
Már-már emperori művészi mélységekbe zuhanhatunk az első, Enter című darabban. Ez volt az első lemez, ahol már Grom nyomta a dobot, így a dinamika jobban tetten érhető, mint a debütnél.
A tekerős-brutális kezdést jól enyhíti a második szám, ami egy perc sincs, és egy akusztikus gitár dallammenetre elszavalt pár sorból áll összesen.
Továbbhaladva (A Lifetime Obscurity), megint csak előtör egy nagyon beteges avantgarde hatás, szinte már az Arcturust alázva. Óriási! Le merném fogadni, hogy Vyrnék a Damned Spirits’ Dance-ből hallották ezeket a lemezeket, mielőtt megírták a Weird Constellationst. És még egy ütős gitárszólót is kapunk.
A Souls of The Cold Windet emelném még ki a brutalitásával, aztán pedig a finom zongorajátékba való átfordítással. Nagyon jó!
Szerintem nálam ez a lemez a totál befutó a három közül.
A borító szép, teljesen rendben van, bár a piros-sárga-fekete belső nem valami halálosan eredeti téma, én el tudtam volna képzelni egy ennyire egyedi, jól felismerhető zene mellé valami művésziebbet, de nem ez a lényeg persze… Niklas Sundin csinálta, aki a műfaj sok másik bandája lemezének a grafikai munkáit is, mellesleg ismert zenész. A CD kötetet az amcsi Thrash Corner Records jelentette meg ezév április 10-én.
Mindent összefoglalva, nagyon hálás vagyok a Hortus Animaenek ezért az összesítésért, mivel egy olyan zenefolyamot volt alkalmam végighallgatni, ami közben nem bambultam magam elé, hogy mi a fenét is tudnék erről írni. Sőt, vissza is kellett fogjam magam, különben a kutya nem olvassa végig a kritikát. Szántottam a sorokat, benzinként hatott lángoló gondolataimra a hallgatása. A köszönet másrészt azért is jár, hogy mindenféle megcsonkítás nélkül, egészben, tokkal – vonóval kaptam meg a CD-t a bandától.
Ugyanakkor nagy bajban is vagyok, hiszen hallom én, hogy egy valódi kis gyémánttal lett gazdagabb a hermerikus vitrinem, viszont elhangzott, egy-két olyan fordulat, ami számomra egy kicsit kiforratlannak hatott, mellesleg Grom néha előtörő feltünési viszketegsége sem pozitív irányba mozdította az ítéletet, ezért a szívem szakad meg, bocsásson meg a világ, de nem adom meg a maximális pontszámot. Ezeket a kicsi hibákat leszámítva viszont egy tényleg izgalmas, groteszk, rettentőten terebélyes művészi atmoszféra lengi körül ezt a három korongot!
Nagybetűs KÖSZÖNJÜK!
Un sacco di fortuna e siamo in attessa del nuovo CD il piu presto possibile!!!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.