Sokan sokféleképpen hallgatunk sokféle zenét. Vannak olyan zenék amik felpörgetik az embert, vannak olyanok, amik nyugtatnak, olyanok, amik elgondolkodtatnak, és léteznek a perifériális alkotások, amiknél néha elgondolkodunk, hogy ez most zseniálisan jó volt, vagy csapnivalóan rossz.
Azt hiszem sokan a mai napig nem értik a black metal lényegét. Ezt a műfajt azzal kritizálni, hogy nincsenek fogós témák, rossz a hangzás, vagy monoton, olyan, mintha Beethovenbe azért kötnénk bele, mert túl halk a lábdob. Aztán, amikor valaki végre megérti, még mindig nem biztos, hogy fel tudja mérni, hogy amit hall az egy konkurens lemezhez képest mennyire jó, vagy rossz. Néha az is eszembe jut, hogy a black metalt lehet-e illetve kell-e egyáltalán pontozni, hiszen eleve a rettenet a témája (legalábbis a trv blacknek), és a rettenetre hogyan lehet rámondani, hogy jó?
Most akkor itt van ez a negyven perces rettenet, ami ótvarul is szól, a témák is monotonak, meg kidolgozatlan az egész, node kérem… A ronda nagy sötétséget szeretnénk bemutatni. Én egy ilyenhez nem hívnám meg Placido Domingot, hanem lemennék a garázsba, csapnék valami zajt, gyorsan fel is venném, és kész… Ha a pillanatot sikerül elkapni, az már működhet. Vikernes az Until The Light Takes Us című portré/dokumentumfilmen ecseteli a „When I recorded my album…” kezdetű résznél (mikor rögzítettem a lemezemet…) a hangszerelést. „…I told the producer… give me the worst microphone you have!…” (…Mondtam a hangmérnöknek… add ide a legrosszabb mikrofonodat, amid van…). Aztán a dolog vége az lett, hogy belekajabált egy head-setbe, a gitárokat meg egy miniatűr Marshallon rögzítette. Az eredményt ismerjük.
Ez a lemez is ebben a szellemben készülhetett, sőt, nagyon jól sikerült elkapni a burzumos hangulatot (annak ellenére, hogy a zene tulajdonképpen másmilyen), talán azért, mert a fekete kátránytól bűzlő ambient tételek is helyet kaptak rajta (ahogy a Burzumnál is időnként). Időközben a zenekar billentyűse meghalt, így ez valamelyest egy posztumusz kiadvány is.
Zeneileg ezt ecsetelni? Dehogy ecsetelem. Koszos mocskos black metal némi punkos felhanggal, amikor meg nem, akkor dark ambient. Néha elég hosszan. Nagyon jó cucc… Ha valaki idegesíti Önt, röhögjön az arcába, majd amint hazaért, hallgassa meg ezt a lemezt, máris elszáll minden haragja. Fatális.
A borító olyan egyszerű, hogy annál egyszerűbb már nem is lehetne, de rendben is van teljesen.
Az a tény, hogy úgy feküdtem le este, hogy ezzel a lemezzel fogom kezdeni a mai napomat – tehát valami megmagyarázhatatlan oknál fogva késztetést érzek rá, hogy újra meghallgassam – számomra azt jelenti, hogy ez egy jó lemez. Tehát a bevezetőben futtatott elmélkedésem azzal zárul végül, hogy zseniálisan jó volt, amit hallottam.
A kritika visszaolvasásakor vettem észre, hogy nem írtam a zenekarról semmit, de a helyet sem hagytam meg neki. Akkor most itt lesz a helye, jó?
A Grafvolluth egy ’99 óta létező new yorki sokkkzenekar, ezidáig demók, EP és splitek mellett két lemezük jelent meg (meg egy válogatás!!!).
Ennyit róluk, szerintem nem fognak megsértődni, hogy nem meséltem oldalakon át.
Ami viszont még fontos… Jó lenne, ha az emberek, akiknek nagy része egyébként meglepően szereti a horrorfilmeket, és a krimiket, thrillereket (ez utóbbi egy divatos műfaj lett, a szó is ennek jegyében született), észrevennék, hogy a zenében ezek a műfajok ugyanúgy megvannak, csak épp nem divatosak. Tehát filmben elfogadott dolog a thriller és a horror, a zenében nem. De most miről is beszélek? Miért is kéne elfogadottnak lennie? Miért is érdekel, minket ez, akik dark ambientet és black metalt hallgatunk? Kell Magának ez a cucc vagy nem? Döntse el, aztán kezdjen vele, amit csak akar! Törlésre alkalmatlan, mivel digipack.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.