Ez nem zene, de annak kiváló.
Néha azon versenyzünk az ismerettségi körben, hogy ki tud ijesztőbb lemezt, klippet mutatni a másiknak. Rájöttünk, hogy ebben a kategóriában előbb utóbb el kell hagynunk a zene fogalmát. Tehát át kell lépnünk egy határt, amit igazából már hangszeresen nem is lehet megvalósítani. Persze a szintetizátor végtelen lehetőségeket nyújt a hangok manipulálásához, és ezt egyértelműen bizonyítja (a) Silcharde. Még csak a nemét (nemüket?) sem sikerült kiderítenem („cikkzárta” után kiderült: férfi). Annyi biztos, hogy Franciaországból lepett el minket ez a káosz. Ez a harmadik sorlemez két demó után.
Mire is emlékeztet, ami elhangzik?
Olyan, mintha egy dohos, sötét alagútban botladoznánk, valami ködszerű masszában, és valahonnan messziről egy nagy ventilátor szaggatása hallatszódna.
Nem titkolom, hogy a Pink Floyd Ummagummája mellett ez életem eddigi egyik legborultabb zenei (???) élménye. Igaz, az Ummagummán voltak konkrét dalok is. Mondjuk inkább úgy, hogy ha arról leszedjük a zenét, akkor a maradék húsz perce ezzel összemérhető.
Bitang jók a környezeti zörejek. Képzeletbeli szemeink előtt karbantartók tűnnek fel, amint csavarkulccsal kínlódnak a rosszul megvilágított földalatti csatornákban, aztán egy véletlenül kinyíló szelep a nyakukba zúdítja a halált. Végletesen rémisztő ez a zaj és zörejtár, és ez az anyag legfőbb erőssége. Eléggé monóban szólnak ezek a kattogások, a fősodor szép sztereójához képest, szóval nem mosódik vele egybe, minden kis szöszmötölés szépen értelmezhető.
Lehet, hogy egyfajta lelki sivárságnak vagy kiégettségnek látszik, ami belőlem beszél, de szerintem inkább arról van szó, hogy vagyunk páran, akik elutasítják azokat a zenei megnyilvánulásokat, amik egyedül a hangszerkezelést tudják csatasorba állítani, és a lelki indíttatásokat teljesen kizárják egy dal megírásakor. Ezt persze az alkotója nem tudja, vagy nem veszi észre, vagy azt hiszi, hogy megvannak a spirituális késztetései. Vagy bebeszéli magának, és a dolog odáig rendben is van, ameddig csak magának…
Mielőtt muzikális fasizmus vádja érne, nem gondolom úgy, hogy a hagyományos zenék művelői egytől-egyig ilyenek, Isten ments. Csupán arra próbálok utalni, hogy egy jól megszólaltatott hangszer még önmagában semmi.
Amit pedig ezen a lemezen hallunk ennek a tömör ellentéte. Itt csak a lelki indíttatás él, és a hangszerek vannak száműzve.
Ha azt vesszük alapul, hogy zenét azért hallgatunk, hogy emocionálisan elmozdítson minket valamerre, akkor ez a tökéletes hangzóanyag. Sőt, számomra minden értékkel bír, ami áthelyez egy másik dimenzióba, nem feltétlenül kell ehhez annak a dolognak a klasszikus értelembe vett zenének lenni. A természetben barangolva is hasonló élmények érik az embert, hiszen annak is ezernyi hangja van. Az a pozitív pólus. Maga az Élet. A másik oldalt képviselheti a De Martyrs a Bourreaux, mint a tökéletes nihil, a félelem végpontja utáni állapot.
Az más kérdés, hogy Önt ez lehet rossz irányba fogja mozdítani. De legalább fogja.
És tényleg óvatosan ezzel a cuccal! Sötétedés után inkább ne!
Beugrott róla a Martyrs című film, amit nem bírtam végignézni. Az okok sejthetőek.
Biztos voltam benne, hogy a Neverheardtől extrém anyagokat fogok kapni, de ez túlszárnyalta a várakozásaimat.
Hangpróbások fellélegezhetnek, mert éppen régebbi a lemez, mint egy éves…
Csak azért nem adom meg neki a maximumot, mert a változatosságon még lehetett volna egy kicsit agyalni. Nagyon jók a zörejek, de kopipészt gyanúm van…
Mit is mondhatnék még? Semmit. Linkelhető hanganyagot nem találtam…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.