Déhá 2009-ben alapította a bandát egy személyben a Belgiumi Mons városában, és azóta is így alkot. A Metal Archives szerint ezen kívül még tizenhat projectben vagy zenekarban van részvétele. Az Imber Luminissel eddig öt kiadványa volt, melyből ez az egyetlen teljes hossznyi lemez. A 2012-es EP-n az I Am Not újra fel van véve. Viszont tavaly megjelent egy válogatás is az addigi egy demóból, és ebből a lemezből. Ezen mondjuk mosolyogtam. Béla Spears is adott ki besztofot.
Visszatérve a tárgyhoz, négy lassan elmélázó gleccser váj itt mély völgyeket a lelkünkbe a doom zenékre jellemző barátságos tíz perc – negyed óra terjedelemben egyenként.
Gyanítom, hogy dobgépet hallunk, azt is csapnivaló minőségben. A vokalizálás sem valami meggyőző, bár mindig az a kérdés, hogy mi volt a cél. Amikor dallamot énekel Déhá, akkor többé-kevésbé rendben van, sőt, még szólamozás is hallatszik időnként. No meg a keverés is hagy kivetni valót maga után, de ez itt nem a szuperprodukciók tárháza, a bombaszt nem szempont.
A hangjáról Déhának még annyit, hogy amikor üvölt, egy kicsit Tompára emlékeztet az At The Gatesből. Nem a lemezes Tompára, hanem az élő Tompára.
Kávédaráló gitárhanggal indul az első dal. A torzított témákat ez a kávédaráló jeleníti meg a lemez egész hosszában, viszont van itt más is azért. Az akusztikus dolgok kimondottan kellemesen hatnak, valamint a basszus is szépen andalog a dob felett.
Ráadásul a hangulat is kárpótol a hangzás hiányosságaiért.
A második tétel negyedik perce nagyon mélyre hatol bennem, bár nagyon egyszerű dallammenetekel operál. És ennek örülök, mert megint csak arra döbbenek rá, hogy az ámulatba ejtéshez nincsen szükség bonyolult zenei elemekre. Aztán a torokmunka felteszi a pontot az i-re. Éneklésnek nem nevezném, mert nem kellően pontos, de ettől még jobb is. A szám további része átalakul funeral doommá, ami megintcsak srófolta a tetszési százalékot nálam.
Még fade-elési hibát is találtam egy helyen (bocsánat, nem tudom hogy van ez magyarul).
Ugyebár, amikor egy hangszer „kiáll”, akkor egy darabig hallatszik még a „vonal hang”, ami sokféle lehet, de általában olyan, hogy ssssssssss… Túlhajtott torzítónál meg kvrtfsss-prtytkrsss…
Ha nem fédelünk, akkor ez nem halkul, hanem egyszer csak megszakad. Ez csúnya hibának számít a produkciós munkáknál, engem azonban nem szoktak érdekelni ilyesmik. A Celtic Frost eleve direkt benne is hagyja ezeket a gerjedéseket a dalokban általában (vuüiüiáááááá…).
A címadó dal elején énekel a szerző, meglehetősen hamisan, de ezt egy olyan ügyes módon vezeti le, hogy még direktnek is sejthető (bár jó füllel és torokkal legalább olyan nehéz hamisan énekelni, mint fordítva). Szóval nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy ez itt biztosan direkt van… Valószínűbbnek tartom, hogy nem.
A zárónóta, de főleg annak a vége a teljes kiüresedést, a véget, az abszolút mélypontot nyújtja. Szó szerint kivérzik, kiszenved ez a négy dal alkotta csokor.
Ismét tanúbizonyságot kaptunk arról, hogy a hangulatkeltésben a legutólsó szempont, hogy mennyit szöszöltek az anyaggal, mennyibe került, illetve milyen celeb hangmérnök keverte és producer mondta azt, hogy „itt ne ezt játszd”. Ez utóbbi módszert egyébként én kimondottan megvetem. Déhá lemezén hallatszik, hogy ezek egyike sem volt bevetve, és amit letett az asztalra, az teljes egészében ő maga. Igazi vérbeli, profizmustól mentes, de lélekkel telepumpált underground zene.
A borító is szép, az egyébként egy metállemezen legalább is érdekesen ható lila szín megfelelően lett felhasználva. A belső borító utolsó oldala viszont nehezen olvasható egy kicsit.
Összefoglalva véve egy nagyon kellemes hallgatnivaló ez a doom rondább és depresszívebb fajtáját kedvelők számára, még ha a végére át is megy egy kicsit háttérzenébe. A nyolc pontos „fogom még hallgatni” belépőhatár mindenesetre sikeresen áttörve. Az ajánlóba az anyag hazai terjesztőjének a szavait írtam.
Itt az I Am Not (nem 24 perc, a feltöltő bénázott el valamit):
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.