Egy ideje határozottan azt érzem, hogy a metal bizonyos alfajain belül erős kifulladás jelei mutatkoznak. Persze lehet azzal érvelni, hogy ez meg az a banda micsoda újításokat eszközölt itt meg ott. Persze, csak akkor mások meg azzal vágnak vissza, hogy így viszont a termék kilóg az adott kategóriából. Megoldásnak a post metalt látom, hiszen ott a meglévő zenei műfajok (még a nem fémzenék is) szabadon segítségül hívhatók az elhangzottak feljavításához. Persze vannak tehetségtelen bandák, akik inkább sikeresen lerontják a dolgot ezzel, de ez nem csak a post metalban megfigyelhető jelenség. Simán el lehet tolni egy death metal lemezt is, és most nem a technikai részre gondolok.
Ennek az okfejtésnek az apropója az, hogy a Masachist nevű lengyel death metal csapat is egyfajta zenei újrafelhasználást művel a Scorned című lemezén.
A nyitó Drilling The Nervesben például letagadhatatlan Gojira hatások figyelhetők meg, és ha azt is beleveszem, hogy egy tegnap elhangzott vélemény szerint a Gojira is újrafelhasznál (amivel vitatkozok valamelyest, bár mérvadónak tartom az illetőt, aki mondta), ez már matrjoska-hatás is lehet.
De mi van, ha a „B” jelenségről van szó inkább, miszerint ki lennének tolva a műfaj határai, és akkor máris komoly pofát vághatunk, és kimondhatunk egy szót, amitől 5-tel többnek tűnik az IQ-nk, miszerint ez progresszív death metal lenne. Nos, sajnos nem az.
Az éneken időnként megjelenő reverse-reverb (fordított zengetés) a Sepulturánál (és ki tudja hány helyen) már sokszor megfigyelt jelenség. Viszont ezt nagyon igényli, mert rettentően egyhangú egyébként.
Mi a helyzet a dobbal? Az, hogy bár jó mackósan szól, sikerült élettelenre is keverni, egy kis dinamika nem ártott volna neki. Vesszőparipám, a blastelések hangereje ismét megemlítésre kerül most. Hihetetlen, hogy még 2012-ben is vannak olyan hangmérnökök, akiknek nem esik le, hogy 200 bpm-mel blastelve nem lehet azt a rohadt pergőt olyan hangerővel megütni, mint egy sima kíséretnél. Ilyenkor kéne a trigger jelet egy kicsit visszahuzigálni, hogy az akusztika is érvényesüljön, de az sok idő ugye… Oké, értem én, lehet, hogy a banda kérte így, viszont valaki akkor sem működik jól. És itt nem arról van szó, hogy producerkedni próbálok, hiszen más írásokban meg épp azt próbálom magyarázni, hogy felesleges az egyedi megoldásoknak gátat szabni. Hanem arról, hogy ezt így szar hallgatni. Ja, meg nem is egyedi, mert elég csak a death metal élmezőnyébe tartozó dobosok hangzását figyelni (George Kollias, Tim Yeung pl…), hogy egy általános és sajnálatos, meg főleg beteges trendet vehessünk észre.
Aztán az is érdekes, hogy a pergő mélyebben szól, mint a lábdob…
Az egész lemezen a gitárt tartom a legjobbnak. Lendületes, és kellően zavaró, mégis érdekes témákat dob be a rettentően fárasztó ének megmentésére.
A basszus szokásosan alul van keverve, jóformán alig hallani.
A Higher Authoriry azért egy elég erős nóta, hogy mondjak pozitívumokat is. További pozitívum, hogy a technikai rész eléggé rendben van. Nincsenek tévesztések, bár a death metal, mint a legbonyolultabb metálzenei műfaj (helyesebben a legbonyolultabb könnyűzenei műfaj) ezt enyhén szólva meg is kívánja (aki erre nem képes, menjen blacket játszani – no majd mit kapok ezért…).
Valamint eléggé ötletesnek találtam az ez után következő nótában (Opposing Normality) a basszus – dob kiállást. Ekkor igazolódott be, hogy a basszusgitár ezen a lemzen csak a mély frekvenciák enyhe szükségessége miatt van, a játékból semmit nem hallani. Ha alaposan odafigyelünk, olyan, mintha a magma mozogna alattunk. Pedig ez ugyebár death metal lenne, amely műfajból ismerünk olyan basszerost is, mint Steve DiGiorgio…
A lemez szeptember harmadikán lett kiadva. A Godz Ov War jelentette meg, és azt kell mondjam, hogy a borító és a belső lapok kiváló minőségűek, és bár a vérrel telifröcskölt téma már eléggé kifulladt (ismét), akkor is brutálisan jól meg lett csinálva.
Death metal fanok le fognak hülyézni (és akkor pacsizhatnak majd a black metal fanokkal), hiszen számukra ez egy jó lemez lehet. A vége felé éreztem némi felívelést, de ez max. arra volt jó, hogy a hét pontot ne jófejségből, hanem objektívan (-en?) adjam a lemezre. Főleg, ha visszaemlékszem, hogy a francia 7th Nemesis és a hazai Farcry két olyan erős lemezt hozott idén a műfajon belül, hogy muszáj viszonyítsak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.