Ha azt mondom: Szekszárd, azt mondod: Sonic Rise! Ugye? Nem? De aki időnként zenés esteken megfordult a környéken (és azon is túl), az biztosan találkozott már a fiatal bandával. Bizony, meglehetősen aktív éjszakai életet él a trió. És szerencsére többnyire a színpadon, nem csupán előtte.
Amikor azt írtam, hogy fiatal banda, akkor a zenekar korára céloztam, nem pedig a tagok kezdő mivoltára. Ugyanis a száraz tény szerint 2012 februárjában kelt életre a csapat, de már volt egy kisebb elővirágzása The Breed néven. Sőt, ha hozzá számolnám, hogy Huszti Gábor – gitár, ének – előtte a Red Religion és a Forrás húrnyüvője is volt, Kákonyi Gergely – dobok – a Necrofíliában és a Dumb Noise-ban adta a ritmust, Schnieder Márk – basszusgitár, ének – pedig az Ask for More-ban basszerolt, énekelt és a Chuck 51-ben dobolt, akkor bizony már szép lista kerekedne belőle. Az is lett.
Érdekességnek, no meg babonából (hátha akad olyan olvasó, akinek ez fontos) megemlítem, hogy a The Breed a bemutatkozó EP felvétele után meglepő gyorsasággal „indult oszlásnak”, a kész anyagot már csupán a ravatalukra tudták feltenni szomorú koszorú gyanánt. (Viszont ingyen letölthető.)
És ebből a koporsóból kelt életre két tag mínusszal jelen lemez megalkotója, a Sonic Rise. De itt most nincs vérszívás, sem rettegés a foghagymától (hiába a divat), csak hatásos hardcore! Lássuk, mit is tartogat a kislemez.
Az első track rögtön belecsap a lecsóba: ugrálásra késztető verse tiszta ének és rákiabálós kérdezz-felelekkel, erősen felpörgető, pogóindikátor refrénnel. Semmi meglepőt, finomságot nem tartalmaz, de aki a stílusnak híve, az bizony nem is vágyódik négyperces virgákra, háromoktávos sikonyákra. Csak a hangulatra, amit meg is kap! Az viszont nem fér a kobakomba, hogy miért hagyták befejezetlenül a nótát? És úgy pörögtem volna még egy jót a végén! Nálam ez a dal így bizony nem 100%!
A Keep Life Alive marconább témával indít, itt inkább érzem a The Breed hamvait szálldosni. A refrén, bevallom nagyon meglepett. Legalább annyi punk van benne, mint HC! Nagyon megfogott. És hogy ne legyen egyszerű dolgunk a skatulyázással, a pszichedelikus elszállás sem kerülte el a próbaterem inkubátorát a szerzemény megalkotása közben.
A Hey You a 70-es évek Britt fiataljainak rendszertagadását hozza elénk modernebb, mélyebb hangzással. A refrén dallamossága itt már a stílus szigorú kereteinek küszöbén kopogtat – kifelé, így ha nagyon utálatos akarok lenni, még a progresszív jelzőt is ráaggathatnám. De nem teszem, mert az esetleg elriasztaná a hithű HC/punk hívőket. A tiszta ének a kitartott hangoknál bizonytalankodik ugyan, de koncerten előadva ez fel sem tűnne – ordítanám én is vele!
A hangszerek erőteljesen szólnak, talán a mély lett csak egy kicsit túlértékelve. A szövegek érthetőek, könnyen elsajátíthatóak.
Csak az írás végén merem bevallani (hátha nem olvassák el itt már sokan), hogy nem vagyok HC-fan. Régebben próbálkoztam a stílussal, de örök hűséget nem fogadtunk egymásnak, csupán futó kaland volt. Mégis örömmel fogadtam a Do Not Complicate bemutatkozó lemezét; újra bulizni vágytam, őrjöngeni, megszabadulni a problémáktól.
Már csak egy dolog van hátra, megmagyarázni a pontszámot. Mi sem egyszerűbb! Nálam a képlet úgy kezdődik, hogy a nagylemezek határértéke a 10 pont, az EP-ké 8!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.