Az album nem éppen a legfrissebb – egészen pontosan tavaly szeptemberi. Mégis úgy érzem, hogy ez a francia srácok által játszott brutal death aktualitásából semmit sem von le. Nem is kérdés, ennek a blamonti hordának sikerült az összes gyűlöletet beleszőnie az általa tolmácsolt zenébe.
Őszintén bevallom, elég régen feküdte meg zene a gyomromat, de a Recueil Morbide jelen albuma megtette velem. Sikerült annyira eltelnem a zenétől, hogy az első hallgatás után, szó szerint igényeltem a csendet. Szóval, aki ezzel az albummal próbálkozik, itt egy jó tanács: – Csak csínján a francia „zenei gasztronómia” fent nevezett képviselőjével. – Itt bármiből egy csipetnyi, nemkívánatos ingereket válthat ki a kevésbé edzett hallgatóból. Szerencsére a zenekar jelen albuma, a megfelelő arányokról szól.
Azt, hogy a négyfős zenekar nem egy kezdő fiúbanda, más sem tanúsítja jobban, mint az, hogy az Only Hate Left-et kiadó srácok úgy játsszák ezt a 10 számból álló gyűlöletbombát, ahogyan azt a stílus nagyjaitól is elvárjuk.
Az, hogy az „énekesnek” iszonyatosan jó orgánuma van, az már a Home-ból kiderül. – Itt a gitár és a dob munkája garantált, hogy már az első pár másodperc alatt meggyőzi a stílus kedvelőit. Ha pedig, nem vigyáznak eléggé, akkor akár le is tépheti a bőrt az arcukról. Ha ez sem lenne elég, akkor a középrészen hallható „kalapálás”, biztosan maga alá fogja temetni a könnyelműebbeket.
A Crazy War, sajnos annyira rövidke, hogy igazából észre se vesszük, milyen gyorsan elrobog mellettünk. Szerencsére erre ellenpélda a Murder In Slavery, ami igazi, jól bevált kalapálással indul és az album leghosszabb eposza. Amolyan igazán jól összerakott death nóta, amelynek iszonyatosan jó hangulata van. Talán a hossza miatt is – leginkább ez tűnhet a legslágeresebb dalnak az albumról. A szám legvégén hallható basszustéma pedig isteni.
Aki eddig kitartott, annak igazi tarkócsapás lesz a (The Devil Came to) Annihilate Me – ahol, ha nem vigyázunk, a dallamos zúzásoknak hála végleg elveszünk a fertőben.
A From The Immemmorial és a Bipolaris akár ikertestvérek is lehetnének. Jól megírt riffek, disznóvisítások, blastbeat-ek, s torzított basszus tépi szét az ember lelkét, vagy legalább is azt, ami még megmaradt belőle.
Természetesen minden zenekar albumán van egy „number one”, ami itt számomra a Viscious Circle jelent. Semmi cicomázás, csak kíméletlen brutal death metal. – Felesleges szóvirágokat ide írni, ezt a számot meg kell hallgatni!
Az album Skinned Alive tétele volt az, aminek gitártémájától halálra sápadtam. Messzemenőkig ez a legközérthetőbb nóta. – Ha az itt hallható témából az albumon (a tíz nótából) csak a felén, ilyenek ütnék fel sorra a fejüket, akkor ez egy maximális pontszámú album is lehetne.
Aki egy kis pihenésre vágyik, az az Unsalubrious Walls-ra megteheti. De előre figyelmeztetek mindenkit, nehogy töltelékszámnak tekintse. Az albumzáró Adrenalinról pedig csak annyit, hogy igazi iparos munka.
Mindent egybevetve, aki ismeri a francia brutal deatherek eddigi munkáit, az méltán lehet elégedett a zenekar 2011-es albumával is. Ha bele lehetne kötni valamibe, az csak a szólók nagyfokú hiánya. – Sajnos ezt a kellően sűrű hangzás sem kompenzálja. Előbb-utóbb mindenkinek feltűnik, s ez az album újrahallgathatósági mutatójának sem tesz jót. Kevés egyetlen gitáros ehhez a stílushoz. Igen is, kell egy kis virga. – Ja, és a végére egy jó tanács: „Az ilyen zenét csak HANGOSAN szabad hallgatni!”
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.