Pár napja írtam a pokolszemetelők egy másik kiadványáról, nevezetesen a Masachist lemezről, amivel kapcsolatban több szempontból is bizonytalan voltam. Tetszett is, meg nem is, visszahívott, meg nem is… szóval nem sikerült rendesen összebarátkozzunk.
A Hell Uniteddel viszont más a helyzet, itt sokkal hatékonyabb eszközökbe botlok lépten nyomon.
A csapatból ketten is érdekeltek a ’97 óta hangoskodó Stillbornban, úgy mint DGI a dobos (helyesebben nála ez múlt idő), és a gitáros Rzulty. Aztán van egy Voidjuk nekik is, mégpedig a pacsirta-bárdista, és itt már tényleg kacagok, hogy lassan minden második black bandában van egy Void becenevű fazon. Ha véletlen találtam volna köztük egy Havocot vagy Nihilt is, akkor valószínű elkékült volna a fejem a hirtelen kiröhögött légtömeg hiánya miatt.
Nem egy nagyon régi csapat ez egyébként, mindössze öt éves. Ez idő alatt egy szép átlagos tempót diktálva megjelent két lemez és két EP (és a rendre kötelező induló demó).
Itt aztán nincs intró, vagy felvezető, figyelmeztető, felkészítő téma, szóval a fülhallgatót pártolók ne maxosan indítsanak.
A tempó elsöprő, nagy hirtelenjében azt sem tudni, mibe kapaszkodjunk. A második dal kezdése is penetráns, így már tudjuk is, hogy az agresszió meghatározó lesz végig. Viszont a dalokba itt-ott be vannak csempészve pihentető elemek, az egyfajta több dimenzióban való gondolkodás garantálja, hogy ne lankadjon a figyelmünk.
Ez később bőven beigazolódott, többek között a hatodik, Hinterland című üde kis ópusznál. Itten különösen tetszett a málházás, és főleg becsülöm bennünk, hogy végig bírták, nem rántotta ki alóluk a padlót a gonosz. Egy igazi bizarr feketeség örvénylik – kavarog kitartott gitárhangokkal, döngő tamozással.
De jön a tájfun a következő dallal, és felébredtünk.
A Hinterlandhoz hasonló a záró dögvész folyam, a Totality of I. Megint csak hosszú menetelős részt hallunk benne, és aztán elkapja a gépszíj a zenészeket, hogy egy kicsit még utoljára odacsapjanak. Épp csak annyit, amennyi kell.
Bár a kedvencem a Deathlike Cold (itt nagyon jól van ötvözve a halál és a fekete fém pár erénye), mégis az In Odore Sanctitatis gitárszólója miatt kerekítettem fel az eredetileg 8,9 pontomat 9-re. Ráadásul rendhagyó módon ezzel a szólóval zárul a dal (vagyis nem a sablon versszak – refrén – versszak – refrén – szóló – versszak – refrén szerkezetet követték).
Tulajdonképpen eléggé a végletekre épít ez a banda, hiszen mind a tempók, mind a gitármunka átvált egymást kiütő stílusokba néha, amit csak üdvözölni tudok, hiszen így változatos, meglepő fordulatokban bővelkedik a korong. Nekem ami még jobban feküdt volna, az egy kicsit többféle orgánumot használó hörgés. Ez egyike azon kevés dolgoknak itt, ami miatt elő kell vegyem az ollómat, amikor kimérem a fejadagot…
A másik a következő…
A rossz hangzás számomra semmit nem szokott számítani a pontozáskor, viszont itt a hiba a torzítók gainjének belövésekor eshetett meg, miszerint túl sokra sikerült, ezért néha már annyira torz, hogy nem hallani rendesen a hangot. Főleg a kiállásoknál, mikor csak az egyik hangszer szól féloldalról. Ilyenkor olyant hallunk, amit a félig szétcsapott légy tesz, mikor a belei odaszögezik az üveghez, de még küzdene…
A borító viszont piszok jól sikerült, akárcsak a másik Hellthrasher kiadványnál. A papír kiváló minőségű, bitang karton, ez biztosan nem fog meggyűrődni.
Kevés lemeznél van olyan érzésem, hogy a pont megállapításához sok hallgatásra van szükségem, de ez olyan. A Hangpróbán eleve gyorsan kell ítélni, túl sokat nincs időnk kóstolgatni valamit, a promós anyagok viszont legalább kétszer mindig lemennek. Itt több kellett, és a verdiktre pozitívan is hatott. 35 perc eleve nem sok, gyorsan eltelik, és barátságos terjedelem ebben a műfajban.
A black és death metal keverékét szeretők egészen nyugodtan rámehetnek az anyagra, nem fognak benne csalódni. Nálam is maradandó hallgatnivalóvá vált. Kiváló munka!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.