Érdekes dolog ez a zenei ítészkedés. Ugyebár egyik oldalról mindenki szeretne újdonságokat hallani, másrészt pedig a saját kedvencei nyomvonalán haladó csapatokat is. A kettő persze üti egymást, és az ítész könnyen ellentmondásba kerülhet magával. Lehúz valamit azért, mert „kópia”, aztán nem sokkal utána valami jó pontot kap, mert egy olyan bandára emlékezteti, amit szeret. Tehát, ami arra hasonlít, amit nem szeretünk, azt gonoszan lekópiázzuk, ha meg arra, amit igen, akkor azt mondjuk, hogy a banda trú, vagy a „kultikus vonal életbentartásán ügyködik”.
Ezért itt és most kijelentem, hogy a kritikai objektivitás nem létezik, még a leginkább betonszilárd gerincű embernél sem. Mindenkire hat az egyéni ízlés nevű jelenség.
A Homicide Hagridden nevű olasz csapat 1994-ban alakult, és még abban az évben jelentkeztek egy Sequence Of Death című demóval, amit az évek során három további követett, lemezes korszakukat pedig 2004-ben kezdték. Ez a második sorlemez, műfajilag pedig véleményem szerint egy nagyon ügyes Slayer másolat. Tehát ez a lemez…, a többit nem ismerem.
.jpg)
És itt jön be a képbe, amit mondtam az előbb… Én ugyanis szeretem a Slayert.
Rájuk hajaz a cucc, de annyira, hogy szinte át lehetne vele verni. Ezért egy kicsit szubjektív lesz az ítélet, de mivel kópiáról van szó, igyekszem ezt is észben tartani.
Először úgy éreztem, hogy talán amiben kevesebb ez a Slayernél, az a gitár. Az első dalnál még azt mondtam magamban, hogy a lehetetlen küldetés, miszerint King és Hanneman játékát utolérni, meg is bukott, de később felvillant egy-két olyan riff, vagy szóló, ami meggyőző erővel bírt. A Black as Warban mondjuk van egy erősen maszatolós szóló (és az már a harmadik tétel), még annál is rongyabb, mint amiket King szokott levakerni, ha nincs kedve gitározni, de azután minden a (vélhető) terv szerint halad. Dob szempontjából inkább Lombardo, mint Bostaph van jelen, akit én mindig többre tartottam a banda eredeti dobosánál. Lombardo gyors, Bostaph meg gyors és ötletes(ebb).
Az ötödjére felcsendülő The Ones gitárszólója, bár profin meg van írva, mégis egy kicsit idegesítő, és lehet, hogy hosszabb, mint kéne. Ez azonban már egyéni vélemény, dehogyis próbálok itten megmondani.
Aztán a Slaved From Darknessnél egy pillanatra elhajlás van az Araya mester kiabálását tökély módra leutánzó vokalizálástól, és egy sokkal deathesebb hörgés hallik. Ha ebből több lenne, egyedibb arculata lenne a csapatnak. 2:19-nél pedig egy baromi jó gitárfelmenetel díszíti a tématengert, bizonyítva, hogy azért ötletesség is szorult a csapatba.
A Dimension Zero pedig a kedvencem a lemezről. A hossza alapján eleve lehetőség van jobban kifejteni a témákat, de inkább csak jól el vannak találva, nincs szétvariálva ez a dal sem. Lassabban, melodikusabban indul, aztán szépen építkezve belendül, és végül ledarál…
Eggyel tovább lépve, az utolsó előtti gránát szólóját hallva még a leginkább zenei különbségekre kiélezett fül is megadja majd magát, mivel a szólók teljességgel Hanneman és King kérdezz-felelek stílusú villantásait idézik.
Viszont most már annyira sokat emlegettem a slayeres mestereket, hogy bunkóság lenne, ha nem írnám ki a négy római harcos nevét… Tessék:
Massimo Moda kiabátor – gitáros, Daniele Bidoggia gitáros, Davide Rou Roch basszer és Stefano Moda dobos, akik alkotják ezt a teljességgel kiváló tüzérségi alakulatot.
A borító ötletes, jól kivitelezett, a Buil2Kill nem szokta elnagyolni, összecsapni a külcsínt (ööö… a kivitelezést). Tavaly október 19-én lett kiadva.
Mit kapunk tehát ettől a lemeztől? A Slayer örökségének a közel hibátlan másolatát. Aki szereti a kiabálós tika-tika thrash metalt, annak ez a lemez teljes kielégülést fog okozni. Viszont próbálok a pontozáskor arra is rámutatni, hogy SEMMI újdonságot nem hordoz magában a Homicide Hagridden tavalyi lemeze. Kiváló, de hallottunk már ilyent. Sokszor.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.