Tekintettel arra, hogy a funeral doomban nincsenek nagy hangszeres futamok, és ének terén sem kell Rippert megszégyeníteni, nem tartozik a nagyon ritka műfajok közé a fémzenék között. Ugyanezen okokból kifolyólag nagyon sok gagyi próbálkozásnak is tanúi lehetünk, és mivel a zenei komponisták sokszor a művészek eszközei helyett a ravaszság eszközeit használják, a gagyiság nem is mindig esik le elsőre. De ami ravaszul lett megírva, az meg tulajdonképpen nem is gagyi.
Ryan 2007-ben hozta létre egyszemélyes projectjét, aminek ez már a harmadik lemeze. Művészetnek MÉG nem nevezném az ő ténykedését, de ravaszságnak mindenképp, gagyinak meg egy cseppet sem. Harmadik lemez lévén, kérdés, hogy hová fejlődhet a jövőben a zenéje, és az is, hogy az eddigiek mit hordoztak, tekintettel arra, hogy azokat még nem hallottam. Kellenek-e a pontozáshoz az előzmények, vagy sem, erről is folytattunk már vitát a Hangpróbában… Hiszen ha ismerem a korábbi anyagokat, akkor fel tudom mérni a változást, viszont dőlhet az objektivitás, hiszen elvárásaim is születnek.
Mindegy…
Inkább elmesélem a benyomásaimat.
Az első dalnál már kiderült, hogy nem egydimenziós temetői menetet fogok hallani, hiszen elég hamar kiáll a zúzda az ambientbe. Úgyhogy fel is szaladt a pontszám nyolc fölé, hiszen ez az ambient betét erősen felidézte a Burzum börtönlemezeinek a hangulatát. Heves izgalmi állapotomban abban bíztam, hogy nem kell visszaradíroznom a nyolcfelet… A második dal végén már kiderült, hogy nem. Újabb burzumos részlet.
A kiváló hangulati elemek a lemez indulásakor emellett feledtetik, hogy a kezdő akkordozgatást leszámítva 6-7 percen át egyetlen hang szól. Azt is, hogy az anyag elejétől a végéig mormogó hörgés hallatszik. Ez a hosszú egyhangos részeket felhasználó módszer egyébként végigvonul a lemezen, de engem egy cseppet sem zavar. Csupán némi nyugodtság, türelem kell az ilyen zenei munkák meghallgatásához. A rövid távú türelem annyira nem volt rám soha jellemző… bár ki tudja, lehet, hogy csak azért, mert az efféle tartalékaimat funeral doom lemezekre lövöm el…
A szintetizátor nincsen agyontekergetve egy jó darabig, de nem is baj, mert így szépen támasztja az akkordokat, illetve nem zökkenti ki az embert a megkapó légkörből ameddig legalább is nem kell. Aztán a harmadik dalban, a Lightless Depthsben, annak a felénél pengeéles hangnemváltások sorakoznak egymás után, majd megint csak jön egy kis kiállás akusztikus gitárral, és ósdi szintetizátorhangokkal. Nagyon kellemes, ahogy a kizökkentés is, anélkül talán unalmas lenne egy kicsit az anyag egésze.
A záró tétel pedig mi más lehetne, mint a csendbe belehajló, atmoszférikus szintetizátor lassú játéka, mintegy a megásott sírunkig vezetve minket.
Kemény egy órát kapunk az elföldelésből, de egy cseppet sem tartom ezt a játékidőt megterhelőnek, hiszen ügyesen van megoldva a hallójáratok időleges feloldozása, amit például az Esotericről nem tudnék elmondani. Nincs bajom a brit mesterekkel, előttük igazán könnyű leborulni, viszont ez az egy szál ember, aki itt alkot, véleményem szerint tudna tippeket adni Chandler úrnak.
A lemez felvételei tavaly év elején zajlottak. A honlapon az olvasható, hogy a hótorlaszok folyamatos nehézségeket okoztak, de mivel nem kaptam meg a teljes borítót, nem tudom eldönteni, hogy ez poén-e. Ryan texasi, San Antonióból. Ugyebár lehetett a stúdiózás Seattle-ben vagy Alaszkában is akár… Nem tudom…
Szeptemberben jelent meg a lemez a Solitude-nál, és ez már egyúttal a második anyaga a projectnek az oroszoknál. A hangzás kiváló, semmiben nem találtam kivetnivalót, bár én nem igazán vagyok ebből a szempontból mérvadó, mégis azt mondom, hogy az igényesebbeket is ki fogja elégíteni.
Minden megvan a The Womb Beyond The Worldön, amitől a funeral doom jó lesz. Az egyszerűség szinte alapfeltétele ennek a zenének, de mint minden műfajnak, ennek is vannak olyan ismérvei, amit szavakkal nehéz elmondani. A hideg rázott tőle időnként, mikor szólt. A sok-sok kiállás és az akusztikus gitár bevetése, no meg a szintetizátor nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Ryan projectjének harmadik lemeze jó sok ideig a lejátszómban pörögjön még, illetve, hogy rámenjek a korábbi anyagaira is.
Tegnap nagy hóesés volt felénk. Majd jött rá egy kis eső, és én kimentem havat lapátolni. Fél órán át csak pakoltam a halmot, és azon gondolkodtam, hogy ma kimegyek az erdőbe meglesni a fenyőfákat a félhomályban. De ha netán elmarad a program, akkor sincs baj, hiszen Az Üvöltő Üresség már megajándékozott azzal az érzéssel, amit egy téli erdő adhat nekünk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.