2007-ben alakult a cseh Somnus Aeternus. Igazából sokminden nem is mondható el a 2007-2011-es időszakukról; keresték a megfelelő felállást, aztán 2011-ben egy két számos demó után rögzítették bemutatkozó lemezüket, ezt próbálom most nektek bemutatni.
Az, hogy a Solitude Productions jelentette meg a lemezt, szinte mindent elárul. Egy dologban biztos lehet a gyanútlan hallgató: nem örömködő fémzenére számíthat az On the Shores of Oblivion hallatán. Az alapvetően gothic metál stílusjegyeket felvonultató lemez nagyrészt középtempókra épít, sok egyébbel átitatva: egy kis black, egy kis tradicionális heavy metál és még sorolhatnám (…), de természetesen a gothic/doom-é a főszerep. A gitárok a mai korszellemnek megfelelően viszont nincsenek a pincébe hangolva, így egyfajta régisulis érzést kölcsönöznek az egész produkciónak. Persze nem csak emiatt érzem azt, mintha 15 évvel ezelőtti lemezt hallgatnék, hanem mert olyanok a riffek, a dallamstruktúrák, melyek több mint tíz évvel ezelőtti időkbe vittek vissza, mint amikor többek közt a Heavenwood vagy a Lake Of Tears lemezeit is hallgattam. Nem húzok az előbb említettekkel szoros zenei párhuzamot a Somnus Aeternust illetően, csupán a hangulatiság miatt említettem, hátha valaki így jobban megérti.
De hogy konkrétan mi is fogalmazódott meg bennem a tíz dalt tartalmazó On the Shores of Oblivion című lemez kapcsán? A zene szinte végletekig egyszerű, amivel nem is lenne gond, hiszen a legtöbb nagy és örökérvényű szerzemények szinte mindegyikének nagy titka az, hogy velejéig letisztult alkotások. Viszont van bennük valami plusz, ami mindegyiket egytől-egyig magasabb értelmi síkra emeli. Hogy melyiknél mi az, azt most hosszas, és egyszersmind ostobaság lenne taglalni – mindenki döntse el maga. Szó mi szó, a Somnus Aeternus eléggé gyerekcipőben jár még. A dalok felépítése a tipikus kezdő zenészek/zenekarok hibáitól üvölt. A szintetizátorból hallatott – legtöbbnyire zongora – hangszín a lehető legprimitívebb, amit valaha hallottam… Sajnos. Elsősorban ezen kellene változtatnia a cseh csapatnak. A dobos szépen hozza az alapokat, nem fifikázik, de itt nem is feltétel. A pengetősöknek is jobban át kellene rágniuk magukat a témáikon mielőtt bedobják a közösbe, mert ez így hosszútávon működésképtelen lesz.
Remélem, hogy egy kiforróban lévő bandával ismerkedtem meg. Bízom abban hogy nem állnak be a sárba és a következő anyagukon izgalmasabb témákkal rukkolnak majd elő, mert amúgy van bennük potenciál: az „ősök” által kitaposott ösvényt magabiztosan prezentálják, de napjainkban ez már nagyon kevés.
A lemezről három dal meghallgatható:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.