A death metal – mint már oly sokszor – képes megrázni magát, s új dolgokat szülni, de legalább is folyamatosan fejlődődik stílusbeli behatároltságainak ellenére is. A folyton jelenlévő innovatívnak ható szárnypróbálkozások pedig a napnál is világosabban mutatják, hogy a stílust kár még temetni annyi válságos év után is. Az európai s azon belül – egészen pontosan – a francia színtéren, mintha megmozdult volna valami, és talán ezt a hullámot próbálja meglovagolni a szóban forgó zenekar is.
Meglepő módon a formáció hivatalosan már a 2005. év óta létezik, mégis csak a tavaly elkészült Off albumot tekinthetjük egyedüli, komoly produkciónak. Sajnos a demójukhoz nem volt szerencsém még hozzájutni, így a végleges konklúzió tárgyát messzemenően csak ez az album fogja meghatározni. – Ez a tiszta lapos dolog akár még jól is sülhet el.
Akár jellemzőnek is mondható ez az amerikai hatásokkal operáló „euro-death”-et játszó stílus, amit a zenekar igazából képvisel. Dallamosabb, közérthetőbb, – vagy ha úgy tetszik kommerszebb – mint a tengeren túli társaié, mégis keményebb felhangú az északi előadóknál. – Legalább is, ami a hangzást illeti.
Az albumnyitó instrumentális, The End tétellel felvezetője mindannak, amit elvárhatunk egy ilyen stílusú bandától. Bár ez az intro mintha csak egy kötelező kör lenne, de leginkább egyfajta tisztelgés a Cannibal Corpse instrumentális művei előtt. Szórakoztató, és figyelemfelkeltő, csak éppen nem eredeti.
Ezen a csorbán hívatott enyhíteni a Fracture Atomic Supremacy, amely tényleg fogós kis dalocskává lett érlelve. Ami pedig a The Meaning Of Death groove-os témáját illeti – beleértve itt a fő témát is – akár a death metalt kevésbé kedvelő hallgatóknál is komolyabb érdeklődés tárgyát képezheti. Nem is tűnik másnak, mint egy igazi, laza csuklóból előadott stoner elemektől hemzsegő alkotás. – Ha nem lenne ez a brutális hangzás, akár még a törzsgyökeres redneck-ek is csettintgethetnének rajta.
Kétségtelen, hogy a zenekar sajátos módon értelmezi hűségét a stílus iránt – amely akár követendő példa is lehetne más együttesek számára, – de véleményem szerint inkább borítékolható az, hogy nem fog a megváltó szerepében tetszelegni az öttagú horda. Ráadásul egyenesen főbenjáró bűnnek érzem, hogy a két gitár adta lehetőséget nem használja ki a zenekar. Hiszen tucatszámra hevernek az olyan témák a dalokban, amik egyenesen kiáltanak egy-egy jobb szólóért.
A kezdeti lelkesedés, ami eluralkodott rajtam, végül letörni látszott. Rossz előjelnek éreztem, hogy számomra az album az ötödik dal meghallgatásáig tartott, és többszöri meghallgatás után is innentől kezdve teljesen kifulladt. Mintha hirtelen a horda az összes puskaporát ellőtte volna. Természetesen itt-ott feltűnnek még jól megírt és hangulatos témák, csak valahogy ötlettelen hat az egész, túl sok az egymásra hanyagul összedobált riff.
A zárótételben a fent említett hibákon – amolyan kártérítésként – még megpróbál enyhíteni a zenekar. A Forced To Hail Satan-ban is – mint ahogy az album második felében lévő összes szám esetében – van egy dinamikai visszaesés, de talán ez itt a legkevésbé zavaró.
Negatívumai ellenére mégis úgy gondolom, hogy a hazai közönség előtt – szegény gallok – illetve underground szinten ez egy igen is vállalható produkció. A bemutatkozás megtörtént, és ha sikerül rengeteg, a Fracture… minőségét akár csak felében is megközelítő számot írniuk, valamint a hangszerek arányán javítaniuk, akkor teljesen egyértelmű, hogy még találkozni fogunk a csapattal. – Csak ne kelljen annyit várnunk az új albumra, mert akkor nem leszek ilyen elnéző.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.