A gangréna egy olyan nekrózisos betegség, amivel lehet, nem kéne viccelni. Gondoltam vicceskedek én is azzal egyet, hogy belinkelek ide róla pár fotót, de szeritem aki kíváncsi rá, rákeres maga… Mindegy… A zenekarnév beazonosítása után kíváncsi voltam, hogy a banda tudja-e hozni azt a szörnyűséget, amit az élő testen megjelenő halott testrészek jelenthetnek. Mást kaptam, tehát a bandanév szerinetm kajakra mellément.
1999-ben alakult a kvartett az olaszországi Barlettában. Ahogy az lenni szokott a latin területeken működő bandáknál, tagcsere szinte alig (egyetlen egyet említ a Metal Archives).
Átlagos, riff alapú thrash metalnak tűnt a lemez induláskor, de a végefelé színesedett az összkép. Ez az a fajta muzsika, aminek a pontozásakor átt kell váltsak objektívbe, de itt azért megvolt a szükséges plusz. Párszor meg is indult a búrám, de hatalmas flessek persze nem szaladtak át rajtam a hallgatása közben.
Francesco Morgese éneke viszont kellően sokszínű, hogy ne legyen unalmas a dolog. Amikor középerővel nyomja, akkor egy kicsit (a régi) Hetfieldre emlékeztet, amikor meg megnyomja, illetve felmegy, Anselmóra. Érdekes, mert ezzel egy kicsit stoneres felhangok is kijönnek a torkából, és ugye a műfajok közti átjárás egy örömteli dolog a szememben (vagy a fülemben).
A gitárszólók is hordoznak némi bluesos ízt, így enyhítve egy kicsit a thrash okozta sokkot.
Párszor meglepő, meghökkentő váltások sorakoznak egymás után, akár fél percen belül több is… Tulajdonképpen jól lett megvadítva itt az alaprecept. Az is furcsa ötlet, hogy az első három dal gyakorlatilag egy(nek tűnik). A harmadik, Pervert Priest című kis templomi üdvösségben nagyon jópofa dallamos versszakrész tűnik fel, ezzel is bizonyítva, hogy nem csak az géppuskaszerű szeletelés volt a cél, hanem melódiában is gondolkodnak a dalszerzők.
A váltakozó középtempók és tikatikák nem hagyják, hogy a figyelmünk egy pillanatra is ellankadjon, ami ugye a hagyományos metal műfajok nagy hibája szokott lenni néha.
Hangszeresen mindenki hozza a legjobb formáját, de ebbe a zenébe máshogy nem nagyon van értelme belekezdeni, lévén, hogy a pontosság és a szögletesség alapfeltétel. A pengetések jól átjönnek, nincsenek nagy utótorzulások, ami gyakran előjön egy ennyire túlvezérelt gitárhangnál. Örök mániám, a basszus hangereje és hangszíne, ez is rendben van, bár nagyon nem tér el a gitártól, Fab Chiarazzo jó munkásember módra lehozza Francis Farinola alá a vastagságot.
Ruggiero Ricco dobos pedig keményen, és időnként virtuózan üt, jó az egyensúlya. A cucca szépen, tisztán szól, különösen tetszett a kísérő cintányér üveges – fémes csengése, csak azt nem értettem, hogy miért kellett balra panorámázni. Az ötös Backdraftban hallani nagyon jól. Ugyanezen tételben jópofa gitárkiállások és egyéb huncutságok is megfülelhetők, és megint csak stoner íz jön elő. Az pedig, hogy a gitárszóló alatt nincs ritmusgitár, csak a basszer döngöl, ismét a Panterára emlékeztet.
Aztán ahogy jobban füleltem a szólókat, a Testament is beugrott hiszen Alex Skolnicknek szokása még a jazzesebb – bluesosabb szólók szállítása a heavy – thrash metal alapokra.
Az Ancient Strength gitártémája és a hozzá erősen kívánt tikatika is bejön… Erős dal, jó ötletek. Az utolsó előtti tétel, a To Nerve Oneself egy instrumentális merengés, okos ötlet volt elkövetni.
A logic(il)logic Records tavaly november 16-án nyomta ki a lemezt. A borító nincs szétvariálva, emlékeztet a 80-as évekre, de nincs ezzel semmi baj.
Összefoglalva kellemes, és minőséget hordozó kis thrash metal ez egy csipetnyi fűszerrel. Akik szeretik a thrasht, azoknak semmi bajuk nem lehet vele. 7,5-öt akartam rá adni először, de a néha beköszönő meglepő fordulatokat muszáj elismerően pontoznom. Mellesleg első lemeze ez egy olyan bandának, amelyik lassan 15 éve létezik. Erős, lendületes, odabaszós koncerzene, remélem, hallunk majd még róluk!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.