A hatvanas évek Angliájában a blues, a beat és a jazz uralta a zenei színteret. A hard rock kifejlődéséig és a heavy metal alapjainak letételéig még öt – tíz év lehetett hátra. Olyan bandák voltak ekkoriban az ismertek, mint a The Beatles, a The Rolling Stones, a The Yardbirds, John Mayall bandája, Manfred Mann, a The Graham Bond Organisation valamint a The Jimi Hendrix Experience. A tengeren túlon a The Doors és Janis Joplin bontogatja a szárnyait.
Amikor a The Yardbirdsben (1963-65-ig) és a John Mayall & the Bluesbreakersben (1965-66-ig) már ismertté vált Eric Clapton új banda szervezésébe kezdett, találkozott Ginger Bakerrel aki a The Graham Bond Organisation vezetője volt ekkoriban. Clapton mindenképpen azt akarta, hogy Jack Bruce legyen a harmadik tag, kiváló hangja és dinamikus basszusjátéka miatt (ekkoriban még nem volt a basszgitár olyan alulártékelt hangszer, mint manapság a metalzenében). Nyilván nem sejthette, hogy Baker és Bruce eddigre már az életveszélyes fenyegetésekig jutottak el ellentéteik felszínre törése közben (közösen zenéltek a The Graham Bond Organisationben)…
1966-ban tehát megalakult az a trió, amelyik alig három éves működése során egy nagy mérföldkövet ütött bele a rockzene könyvébe (ha lemezekben mérünk, akkor négyet). Mondhatjuk azt, hogy a Cream az első szupergrupp, ráadásul a tagjainak az átlagéletkora mindössze huszonnégy év volt ekkor.
Jack Bruce Skóciában született zenészcsaládban (egy-két dalukban viccesen játszik is az akcentusával), majd idejekorán a Skót Királyi Akadémia növendéke lett, ahol csellót és drámát tanult, de abba kellett hagynia a tanulmányait, mivel nem volt pénze rá. Nemsokára együtt játszott (nagybőgőn) Charlie Watts-szal (ő lesz a The Rolling Stones későbbi dobosa) a Blues Incorporatedben.
A harmadik tag, Ginger Baker a legidősebb a társaságban. Stílusára jellemző, hogy időnként afrikai ütemekkel színesíti az egyébként jazzes – rockos játékát valamint a „flam”, a páros ütés (két kézzel egyidőben ütve a dobot) gyakori használata.
Az első lemez felén feldolgozások kaptak helyet (Muddy Waters, Willie Dixon, Skip James szerzemények), a többi dalt Ginger Baker és Jack Bruce szerezte. Clapton eleinte meglehetősen visszahúzódó tagja volt a csapatnak, a Bruce-éhez mérten szerényebb énektudása miatt…
Majd egy év múlva jelenhetett meg a Disraeli Gears, aminek a címét a malapropizmus (amikor rossz jelentést párosítunk egy szóhoz) szülte. Clapton éppen mesélte Bakernek, hogy egy versenybringát szeretne venni, és a társalgásba beszállt a zenekar egyik roadja Mick Turner, és a „disraeli gears”-ről kezdett el beszélni. Franciául a „derailleur gears” sebességváltót jelent, de ő az első szót elrontva, Benjamin Disraeli, 19-ik századi brit miniszterelnök nevét helyettesítette be oda.
A lemezt nyitó Strange Brew-ban Clapton fejhangos énekét csodálhatjuk meg, valamint fanyar szólóját és Gibson SG-jének overdrive-val torzított hangját, ami szinte toronyiránt jön nekünk. Alapozásként Bruce pattogós, kifinomult basszerozása és Baker lüktető dobolása hallható. A dalra egy olyan klip született, amit nem ártott volna jobban átgondolni. A trió playbackre mocorog, de nehéz eldönteni, hogy marhulnak, vagy szénné vannak anyagozva… Íme:
Ginger kis híján kiesik a dobok mögül, mellesleg össze – vissza kaszál, Clapton valamit eszik éneklés közben. Bruce hangszerén meg valami kisállat plüssfigura lóg…
A Sunsine of Your Love már egy Jack Bruce által elénekelt szerzemény, ahol a gitáros csak vokált szolgáltat, és a versszakok második sorát énekli. Hallható, hogy mennyivel erősebb hangja van Brucenak. Tipikus gitárszóló, Ginger meg üti az afrikai tamtamozást. Élőben előadva.:
Ideglelősen jó énekek, kiváló vokálozás.
Majd a következő dalban (World of Pain) beköszönnek a pszichedelikus elemek, miszerint wah-pedál, lágy reverb és fejhangos vokálok, mintegy megalapozva a terepet (a Pink Floyddal karöltve) a Uriah Heepnek a továbbiakban a hasonló kísérletekre. A lemezen előre haladva ez a hangulat csak fokozódik, a Dance the Night Away csilingelős gitárjátéka a korszak lázadóinak védjegye is lehetne. A végén fűrészfogra emlékeztető basszusgitározás…
A lemez A oldalát Ginger dala zárja, ahol az ő éneke hallható néha egy kicsit hamiskásan, és ezzel elérkeztünk az első ténylegesen blues nótához.
A B oldal első tétele (Tales of Brave Ulysses) talán a legszuggesztívebb nóta, ahol a basszer monoton éneke feszít bluesos alapra. A szöveget Martin Sharp, a zenét Clapton írta. Ezután érkezik a SWLABR egy a She Walks Like A Bearded Rainbow szavak kezdőbetűiből összerakott cím, maga a dal pedig egy vicces történet egy nőről.
A We’re Going Wrongnál egy kicsit lassul a tempó, teret adva egy füstös, bódultabb hangulatnak, Jack Bruce varázsol fejhangon.
A lemez egyetlen feldolgozása Clapton adaptációja az eredetileg 1929-ben Blind Joe Reynolds által írt dalra az Outside Woman Bluesra.
Majd pedig a számomra egyetlen gyengébb dala a bulizós blues Take It Back, amiért viszont kárpótol a záró tétel, a Mother’s Lament, amit hallgatva falhoz vág minket az a bizonyos skót akcentus, amit fentebb ecseteltem. Bődületes…
„A mava vaz vasin hő baijbi van najt…”
Egy kilenc állomásos amerikai turné után 1967. május 11. és 15. lezajlottak a stúdiómunkák, majd britföldön novemberben, a vízen túl decemberben jelent meg az anyag.
A brit lemezeladási listán az ötödik, az amerikain negyedik helyre kúszott fel, míg Ausztráliában két hétig az első helyen volt megjelenésekor a Disraeli Gears.
1999-ben a National Academy of Recording Arts and Sciences (a Grammy-díjat hajigáló társaság) felvette a lemezt a hírességek csarnokába, ami igazából nem oszt, nem szoroz, hiszen ezeket a díjakat gyakran nem művészeti értékek alapján osztják. Érdekességképpen említettem.
Ez egy zeneileg nagyon izgalmas korszak nagyon izgalmas lemeze. Ki merem jelenteni, hogy a könnyűzenében a legtöbb változást a 60-as 70-es évek hozták, hiszen évtizedes tabukat kellett ledönteni, igaz ezek a nagy döntögetések megismétlődtek a death/black metal zenei műfajok megszületésekor, de akkorra az emberek sokkolásból már fel voltak készítve. A beat/blues/rock idejében még éltek a tradíciók, nemcsak zeneileg, a cikkben szereplő három ember produktumát hallgatni pedig sok esetben nem szimpla deviancia volt, hanem a szó szoros értelmében veszélyes. A szüleink például a Szabad Európa Rádió éjszakai adásaiban fülelték a lehető legkisebb hangerőn a Creamet. A csatornát hallgatni eleve vakmerőség volt, nemhogy ezt az imperialista szennyet…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.