Ezt a lemezt hallgatva kissé hihetetlennek érzem, hogy immár pontosan húsz évvel ezelőtt készült el, noha pont ez a szép kerek évforduló az oka annak, hogy most ismertetőt írok róla. Mielőtt nagyon belemennék a dologba, azért meg kell említeni, hogy a banda soha nem talált fel semmiféle új stílust vagy műfajt. Kezdetben Old Lady Drivers (O.L.D.) néven grindcore-t játszottak, majd az indusztális rock absztrakt világa kezdte foglalkoztatni őket, nyilván a Godflesh és a Ministry hatására. Első próbálkozásuk ebben a műfajban a ’91-es Lo Flux Tube volt, amit tovább fejlesztettek és tökéletesítettek a szóban forgó albumon. Ekkor már simán csak Old néven futott az együttes, és bár amit csináltak, az fölöttébb sajátosnak volt mondható, a többség elutasította őket, talán mert nem tartották többre a brigádot egy olcsó Ministry-utánzatnál. Tény, hogy a Musical Dimensions Of Sleastak volt az Earache Recordings egyik legkisebb példányszámban elkelt kiadványa (ez azóta is érvényes), és ha nem futok bele Alan Dubin vokálos és James Plotkin gitáros frissebb formációiba (Khanate, Gnaw) akkor könnyen lehet, hogy sosem szerzek tudomást erről az alulértékelt zenekarról.
Hiába a maga idejében negatív fogadtatás, és az elfeledettség, ez itt egy olyan alkotás, ami még ma is képes kitágítani az ember zenei látóhatárait. Hozzáteszem persze, hogy nem mindenki képes befogadni az ilyesfajta agymenéseket, ez itt nem egy Slayer, Sepultura vagy Pantera-féle headbang és léggitár parti. Sőt, ha lehet, ez még a Ministry-n is túltesz az elvontság tekintetében, ez olyasféle zene, amit UFO lények által elkövetett emberrablások és embereken végzett kísérleteik aláfestő orgánuma lehetne. Mintha egy másik dimenzióból hullott volna át hozzánk. Az persze más kérdés, hogy a produkció hangzása mai füllel már erősen megkérdőjelezhető – sokszor olyan, mintha korai ’90-es évek platform videojátékainak szinti zenéjét mixelték volna össze a felismerhetetlenségig, hogy húzzák vele az agyunkat. Persze közel sem ennyiből áll az album. A Freak Now és a Happy Tantrum című dalok akár a Lo Flux Tube albumon is rajta lehettek volna, erősen idézik annak speed- és indusztriális black metal stílusát. A Peri Cynthion a leginkább embert próbáló dal a lemezen, illetve a két Mutene Ang improvizáció. Ezekben már nem csak a metaltól eveznek távol, de még a hagyományos értelemben vett indusztriál zenétől is, valami bekategorizálhatatlan túlvilági zörej-kakofóniát hozva létre – nem hinném, hogy ’93-ban mások is ilyen szélsőségekig merészkedtek volna. Tartalmaz viszont dallamosabb, befogadhatóbb pillanatokat is a Sleastak, és pont ez az, ami egyben tartja. A hangulat végig nagyon erős, olykor roppant elborult, máskor inkább lazítós, lebegős – hallucinogének hatása alatt mindenestre nem javasolnám a hallgatását. Még a mai együttesek közül is talán csak az Ufomammut az, amely túltesz rajtuk ezen a téren, ennél szebb dícséretet egy húsz éves korong nemigen kaphatna. Ha azonban azt kérdezné tőlem valaki, hogy méltó-e ez a lemez a „klasszikus” illetve „mestermű” címekre, akkor talán mégis azt mondanám, hogy nem. Zeneileg korántsem akkora teljesítmény, mint egy Psalm 69 vagy egy Streetcleaner, de annak, ami, éppen megfelel. Hogy őszinte legyek, ez az album nagy hatást gyakorolt rám, és sok inspirációt adott, nem csak zeneileg, hanem a kreativitás és művészet egyéb területein is – és most nem viccelek.
Ami pedig a Ministry-hez való hasonlítgatást illeti: szerintem a Sleastak önálló lemezként is megállja a helyét, koppintás ide vagy oda. Akkor is százszor nagyobbat üt, mint a From Beer To Eternity című új „minisztérium” kreálmány.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.