Férfiasan be kell vallanom, hogy úgy vagyok az ismeretlenül csengő olasz zenekarokkal, mint az itáliai filmgyártás spagetti westernjeivel. Nem amerikai, és nem kicsit hiányzik belőle az a plusz, amitől igazából működhetne a dolog, marad az erős „B-kategóriás” hatás. Persze akadnak kellemes meglepetések, mint a szóban forgó talján kvartett, a The Unripes. Az olasz négyes által játszott muzsika igazi bulizós kis zenét rejt. – Legfőképpen azokat az időket idézi fel bennem, amikor még a mozi előzetesekben tuti ilyen jó kis R’n’R betéteket lehetett hallani, s csak azért is beültél a vászon elé egy előadásra, hogy hallhasd a filmbetétet mozizás közben.
Egyszóval ez a zenekar igazi meglepetés számomra, mert nem csak „időutazunk” egyet, de tényleg marha jó albummal kényeztet el minket. – Aki pedig egy kézlegyintéssel elintézné, hogy mit adhat egy „hajmetal” formáció az embernek, az valószínűleg az elmúlt jó pár évtizedben nem a Föld nevű bolygón tengette sanyarú sorsát. – Nem mellékesen az agyonreklámozott kereskedelmi rádióknak is valami hasonló minőségű zenét illenék játszani. Színtiszta dallamokkal teli, fülbemászó, dúdolható muzsikát.
Az albumot végig olyan harmóniák övezik, hogy csak úgy pislog bele az ember. Groove-ok, kiállások ezerrel. No, s azok a szólók! Mind, mind tiszta remekmű. Michele ‘Mike P’ Pelillo gitárjátékával egyenesen elbűvöli a hallgatót. – Valószínűleg nagy hatással voltak rá a nagy „öregek”, pl: John Norum vagy George Lynch. – Ha pedig eltökélt szándékod, hogy az első hangokra a földön keresd az állad, akkor az album „Until The Day I Die” tételét ajánlom a figyelmedbe. Akár még egy jó kis power nóta is kerekedhetne belőle, amolyan Pantera stílusban. – Itt a zenekar Power Metal s előtte lévő albumaira gondoltam. (Ha nem tudtad volna, a jó öreg Pantera is glam zenekarként kezdte.)
Amúgy további nagy előnye még az albumnak, 
hogy alig súrolja a 38 percet. Mondom ezt mindenféle negatív felhang nélkül. Itt kérem csak a lényeg hallható, ki van vágva minden sallang, nincsenek üresjáratok vagy töltelék számok, csak ZENE. – Így a zenekar által okosan elővezetett koncepció jól működik, óhatatlanul is újra s újra meghallgatja az ember az egész albumot. – További erőssége ennek a zenének, hogy nem akarja megváltani a világot, mert itt csak egy számít: kiszolgálni a mélyen tisztelt nagyérdeműt. S azt hiszem, ez mindennél többet elmond a bandáról. – Görcsölésnek még csak nyoma sincs, csak csípőből előadott és csuklóból kirázott dalok. Komolyan mondom, hiánycikk mostanság az ilyen zenekar.
Persze, van itt – vesszőparipám – személyes kedvenc is. Ami jelent esetben a „Damned Electric”-re esett. – Bár elég nehéz volt csak úgy egyet választani az albumról. – Van benne koszosság, mocskosság rendesen. Ha lehetne még a 16-os karikát is kitenném rá.
További jó pont, hogy Axia, a zenekar énekese kellemesen hozzá az énektémákat. Hozza a stílusra jellemző vokálokat, magasakat és nincs zavaró olasz akcentusa. – S higgyétek el, ha tini lány lennék, tuti beleszerelmesednék a hangjába, s a képe is a szobám falát díszítené. Ezt pedig legjobban a „You Are The One” témája rendesen alá is festené.
A sorból egyedül csak az albumzáró „The Star Beyond This Wall” ballada lóg ki valamelyest. – No, nem a minősége miatt. – Hiszen ez egy komolyabb, lírikusabb, érettebb dal, ami szájharmonikával is meg van spékelve.
Szóval ez az album, amit csak ajánlani tud az ember. Jól megy sétakocsizáshoz, motorozáshoz is, vagy ha nagyban akarunk álmodni, akkor még a hálószobánkba is beengedhetjük. Hidd el, ez az az album, amit a feleséged/barátnőd is könnyen tolerálni fog. – A’la „Scream If You Wanna Go Faster”.
Öröm minden perce, s mint ilyen aranyat ér.
9,5/10.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.