Placenta
Missgunst Und Neid

(Noizgate Records • 2013)

2013. december 1.

0

Pontszám

9

Egyszerű „mezei” zenehallgatóként már számtalanszor eljátszottam a gondolattal, hogy ha profi zenész lehetnék, milyen zenét is játszanék szívesen. Követném-e a biztos sikert jelentő trendeket, vagy inkább leporolnám a régi lemezeimet, s azok után kezdenék-e bele az egyszerű zenegyártásba, még mind a mai napig nem sikerült eldöntenem. – Valószínűleg ezért (is) vagyok csak műkedvelő, nem pedig igazi zenész.
Nos, a német Placenta legénysége valószínűleg jó helyen és jó időben volt ahhoz, hogy a fenti gondolatsor végére pontot tegyen. A berlini „széljárás” valószínűleg nagyszerű táptalajt jelentett abban, hogy a „kettőpontnullás” évek óta működő zenekar megörvendeztessen a sorban immár ötödik soralbumával.

Ha még nem is igazi veteránokkal van dolgunk, azért azt muszáj leszögeznünk, hogy sok zenekar szeretné, ha abban a képzeletbeli cipőben járhatna, mint a szóban forgó együttes. – Miért is fontos mindez? – Pusztán csak azért, hogy megértsük, mit is jelent az, ha az alkotó mindenféle korlátok nélkül, szabadon alkothat az általa képviselt stílusban. Ha Ő dönthet arról, hogy mit szabad, s mit nem. A Placenta tagjai számára a 2013-as esztendő pedig pont erről szól. Korlátok nélkül csinálni azt, amit szeret. – Azért forduljunk egy kicsit magunkba is, s tegyük a szívünkre a kezünket. Ezen a ponton nehéz egyensúlyozni, hiszen könnyen öncélúvá is válhat egy mű.
Talán nincs igazam, de a deathcore újítónak ható stílusában is hatalmas különbségeket lehet felfedezni az európai illetve tengerentúli bandák esetében. – Bevallom, nekem az előbbi szintér bandái közelebb állnak a szívemhez, mint teszem azt az amerikai pályatársak munkái. – További kontraként pedig nem árt megjegyezni, hogy a Placenta által képviselt zenei irányzattal kapcsolatban, hogy nyugodtan félre dobhatjuk a sztereotípiákat. A hallójárataink totális megsemmisítése mellett a különböző hatások is fontosak a banda önkifejezésében. – Meg hát, az unalomig „ismert” belsőharcos szövegek mellett ez a zenekar végre „áldoz” a humor oltárán is. – A’la Himsa (R.I.P.)

Az a kijelentés, hogy a zenei fejlődés normális dolog egy közel tizenhárom évet megélt zenekar esetében, szerencsére a „köldökzsinór harcosokkal” sincs másképp’. Bár a Missgunst Und Neid-on felcsendülő tételek kevésbé olyan karcosak, mint az előző albumokon, és érezhetően visszavettek a fiúk tempókból, azért ez az album is ékesen bizonyítja, hogy az agyunk fixen simára lesz gyalulva. – Nem puhább és könnyebben értelmezhetőbb az album, csak több az elszállós rész. – További változás az előző albumokkal ellentétben, hogy itt ékes német anyanyelvén halljuk a csapat frontemberét, Sven Berlin-t vokalizálni és énekelni. – Személy szerint jobban is örülök ennek, hiszen így az egész produkció sokkal élőbb, őszintébb vallomásnak tűnik. – Így máris értelmet nyert számomra a tavaly megjelent Baroness kislemez.
Valahogy úgy érzem ezen albummal kapcsolatban, hogy a zenekar elindult egy olyan úton, ahol nem a megfelelni akarás, az elfogadtatás volt a cél. Sokkalta inkább az önkifejezés, s a különböző zenei hatások felvállalása, de úgy, hogy közben az egész produkció megmarad egy jó kis zúzós albumnak. A Noisegate Records valószínűleg nem hibázott, hiszen ezzel a kiadványukkal is biztosra mentek. Tudhatnak ott valamit a stílusról. – Lásd. Faust Again (R.I.P.)

Kevés zenekarra jellemző, hogy kifacsart riffek orgiájában gyalulja simára az agyunkat. Szerencsére a szóban forgó zenekar nem hibázik ezen a téren sem, s amolyan németes alapossággal teszi meg ezt nekünk már az albumnyitó Schlafe Los-ban, nem kevés „Slipo” és Pantera hatással fűszerezve. – Már itt örülni fogunk annak a pár másodperces csendnek, ami nem szépen, de legalábbis vadóc módjára vezeti fel a Wunderschön und Wild-et. – WuW, itt már elkattant az agyam… – Iszonyatosan jól megírt refrén van benne, meg persze úgy általában az egész albumon. A kísérletező kedvű hallgatóknak valószínűleg igazi csemegét fog rejteni a pár sorral fentebb már emlegetett Baroness dalocska. Ugyanis, itt még egyértelműbb zenei utalásokat találhatunk, mint a Schlafe Los-ban.
A Nur Die Besten témája pedig ott kezdődik valahol, ahol az előző album, a Replace Your Face „Coca at the Cockloft” tétele véget ér. – Garantáltan megadja a kegyelemdöfést…, pedig az albumnak még közel sincs vége.

Egyenlőre nem tudom, hogy a djabe stílussal hányadán is álljak, de hogy az együttes legénységének bejön, s működik is a zenéjében az minden kétséget kizáróan helyénvaló megállapítás. Ezért is alkothat furcsa egyveleget a Jure Roskan. Milyen beteg az, amikor az egészet összeházasítod egy kis elmélkedős, nyugis résszel, és a végére nyakonöntöd az egészet egy leheletnyi „panterás” utánérzéssel.
Azért, mire az album végére értem kezdtem elfáradni. Be kell, hogy valljam azért a folyamatos témaváltások megviselik az ember idegeit rendesen. – Képzelem, hogy milyen lehet ez elsőre egy be nem „avatott” fül számára. Ha nem figyel az ember, az egész hangzás könnyen maga alá temetheti. Főleg, hogy rendre feltűnnek az említett hatások mellett Meshuggah és Carcass-os témák. – Amelyek önállóan is elég nehezen emészthető témákkal vannak felvértezve, de így Placenta-san átgyúrva, garantáltan megadja a kegyelemdöfést.

Ezek után merjem-e a stílus elkötelezett híveinek ajánlani? Igen, hisz’ nem árt kiszélesíteni a látóköröket, s megismerni az album dalaiban elrejtett zenei utalásokat, azokat a mélyben rejtező gyökereket. – S ne feledjük, ez a zene úgy jó ahogy van, töményen és fojtóan. – Azért „pihenjünk” is közben, mert ez a zene tényleg beteg, csak pozitív értelemben.

9/10.