A tegnap záruló hangpróba egyik indulójáról van szó, ahogy a pár napja általam kivesézett Panychida lemez esetében is. Most mondjam azt, hogy ez egy kényelmes helyzet a cikkíró szempontjából?
Az Azovi-tengert tápláló (tudják, az a kis beugró a Fekete-tenger északi felén) Don partján működő rosztovi trió lemezét a Solitude küldte el nekünk. Érdekességként említem meg, hogy ezen a vidéken praktizált az 1994-ben golyó általi halálra ítélt „rosztovi rém” Andrej Romanovics Csikatyilo is (53 ember megölését bizonyították rá).
NINCS semmi kapcsolódási pont közte és a banda között, ahogy figyeltem…
A hangpróbán már kifejtettem egy kicsit zanzásítva, hogy mi a gondom, most akkor részletezném is egy kicsit…
Amit tulajdonképpen hiányolok, az az egyéni íz, a saját csapásirány és szó szoros értelemben a tartalom. A maga módján próbálkozik a trió, értem ezalatt az első dalban hallható gyorsabb témát, és a zárótétel dallamos ének villanásait, de sem a kivitelezés, sem az ötletek nem sütnek át a felszín alól. A The Great Contradiction első kilenc percében gyakorlatilag SEMMI nem történik. Jó, a Septic Mind pár dalára is rásüthetnénk ezt, viszont az ott megjelenő semmik bizony nem semmik! Az űrt, a nihilt is csodálatosan meg lehet zenében jeleníteni, és említett banda ezt brilliánsan oldja meg, itt viszont hiányoznak az eszközök, a spiritusz.
Az énekekért felelős Dmitriy Belyaev kezeli a billentyűket is, és az a tény, hogy ez nem VSTi-ből van megoldva (vagyis nem egérrel berajzolva) egyrészt dicséretes, másrészt viszont ezért többet is vártam volna. A szintetizátor hangszínei nem eléggé érdekesek, kicsit olyan, mint maga a lemez egészében.
Aztán ha már így alakult ez az írás, hogy a dalokat ki sem részletezem, csak glogális értékelést próbálok összehozni (igazából ezt tartanám a követendő iránynak a dalok külön kivesézése helyett – az a könnyebb út), globális értékelésként kell megjegyezzem, hogy egészen egyszerűen unalmas ez a lemez. A funeral doom persze nem a mozgalmas zenék közé sorolandó, de mivel a Pink Floyd is képes volt öt perc alatt négy – öt leütött hanggal az egeket lehozni a földre, igenis erőltesse meg magát más társaság is.
Néha meglepődöm a kiadókon, hogy miket jelentetnek meg, aztán nem sokra rá miket jelentetnek meg, aztán nem sokra rá miket nem jelentetnek meg. Tudok olyan csaparól, amelyik beküldte az ennél sokkal de sokkal jobb anyagát a Solitude-hoz, és még csak válasz sem érkezett…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.