Valamilyen megmagyarázhatatlan perverzió folytán mindig is vonzódtam az elsőalbumos zenekarok iránt. De nem csak úgy emberi gyarlóságból, hogy büntetlenül le lehessen szedni róluk a keresztvizet, hanem azért, mert kedvező fogadtatás esetén a későbbiekben akár egy új stílust is megismerhetünk általuk, illetve felnőhetnek a nagyok mellé frissítve azok zenei spektrumát, folyamatos fejlődést teremtve.
Nemrégiben voltam olyan szerencsés, hogy a kezembe kaparinthattam – az egyenlőre még csak egy lemezes – The Hate Colony névre keresztelt zenekar anyagát. Meglepődtem, mikor kiderült, hogy „Olafék” Dead Or Victorius lemeze nem új keltezésű – egészen pontosan 2011-es. Mégsem éreztem úgy, hogy eljárt volna felette az idő. Ráadásul megszólalásában is jó pár kört ráver egy-két mostanság megjelent korongra. – 2014-et írunk ugyebár. – Tehát velük szemben már most leszögezhetem, hogy nincs okuk a szégyenkezésre. Az általuk játszott zene pedig leginkább metalcore, jó adag death/thrash hatással, amit a továbbiakban nem kevés djent és elektronikus íz is fűszerez. – Elismerem, hogy ez így elsőre soknak tűnhet, de kellő bizalommal felvértezve könnyen beláthatjuk, hogy sokszori hallgatásra is jól működik a recept. – Ráadásul az embernek olyan érzése van az album hallgatása közben, mintha egy svéd, vagy épp’ tengerentúli horda lemezét hallgatná.
Nem tudom, hogy külön említésre méltó az a száraz tény – ami egyébként a stílustól függetlenül is elvárható – ,hogy a derék bárdisták témái nem merülnek ki az egyszerű „sikamikában”. Az általuk felmutatott „kötelező” dolgok mellett rengeteg egyéni ízzel, megoldással találkozunk az album során. – Ráadásul az egészet egy olyan szintű ritmusszekció támogatja, hogy néhol felmerült bennem a kérdés. : Ez most egy profi stúdiómunka eredménye, vagy a skacok tényleg csípőből hoznak minden témát? Nagy valószínűséggel mindkettő.
Eddig minden oké. No, de mi van a vokállal? 
Hmmm… Nos, szerintem a The Hate Colony leggyengébb része az ének. Valahogy ezek a jó kisriffek, illetve zenei megoldások nem érdemlik meg, hogy a „trubadur” minden számot egyformára silányosítson le. – Ahhoz nem annyira karcos a srácok által előadott zene, hogy végig – szinte egy hangnemben – ordibáljon a vokalista. – Talán a következő albumra változtatnak ezen az állapoton.
S ezzel el is érkeztünk az album központi kérdéshez: Jó ez az album?
Debütáló banda révén azt mondom, hogy stílustól is függetlenül megadnám az erős 8-at. De, ha „csak egy sokadik albumos” zenészcéh” legényei lennének, akkor erre a munkára – az amúgy jó karakterrel rendelkező dalok ellenére is – nem adnék többet egy erős hatosnál sem.
Summa summárum, ez egy jó album jó zenészekkel, de unalmas vokállal, azonban ha a stílus elkötelezett híve vagy, akkor okvetlenül meg kell hallgatnod. Így azt mondom, legyünk következetesek. Ez egy jó erős hetes.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.