A szóban forgó csapat eredetileg 1997-ben formálódott Norrköpingben Sargatanas Reign néven. Három demó és egy EP után 2002-ig kellett várni bemutatkozó albumukra, ami az Euthanasia…Last Resort címet viselte. Ennek folytatását 2005-ben vehettük kézbe Bloodwork – Techniques Of Torture címmel, majd állandó énekesproblémák után 2008-ban a Sargatanas Reign megszűnt létezni.
Négy év elteltével azonban a megmaradt tagság úgy döntött, újjáéleszti a bandát, de már más néven. Énekesként csatlakozott hozzájuk Petter Haukland, akinek ez az első csapata, és felvették a Deathquintet nevet. Még abban az évben napvilágot látott egy EP tőlük (amelynek egyik számában ráadásul Tompa Lindberg vendégeskedett!), majd tavaly megérkezett az első Deathquintet néven kiadott teljes nagylemez, amelyet eredetileg egy sorozatgyilkos gondolatai inspiráltak (itt-ott vallási kapcsolódási pontokkal, mint ahogy erre a borító és lemezcím is utal) és egy trilógia első részének szántak.
Aki ismerte a Sargatanas Reignt, azt túl nagy meglepetés nem érheti. Lényegében ugyanazt a svédes halálmetalt kapjuk itt is, talán annyi különséggel, hogy talán még kompaktabb, még letisztultabb formában tálalják elénk mondandójukat. A középtempók száma is mintha megnövekedett volna. Fazonilag mondjuk megdöbbentő lehet, hogy death metalos létükre meglehetősen konszolidáltan, ing-nyakkendő kombóban mutatkoznak a fotókon, mintha irodisták lennének, vagy netán tárgyalásra, esetleg céges találkozóra mennének, de maga a zene biztos, hogy egy céges bulin kiverné a biztosítékot.
Az új dalnok, Petter Haukland orgánuma ugyanakkor más, mint elődjéé, Jonas Mattsoné volt. Ugatósabb, picit talán az Obituary torok John Tardy-ra hajaz. Végre nem egy tipikus halálmetalos vokalizálást hallani! A mostanában divatos disznósivítás ugyanis már kezd elhasznált lenni. Mondjuk nem minden számot Petter hörög el, a Godworköt ugyanis igen illusztris vendégek jelenléte is színesíti. A For The Love c. nyitány még az átlagosabb tételek közül való, de már itt kezd megmutatkozni, hogy bár a Sargatanas utódját halljuk, ez mégis egy új csapat.
Ahogy számról számra haladunk, egyre jobban érzem, hogy minden egyes szám erősebb az azt megelőzőnél, mégis ha kedvenceket kéne megneveznem az albumról, az alighanem a némileg old schoolabb skandideathes Standing Outside All és a Slayeres témákra épülő My Burden lenne. A kiállások is abszolút dicséretet érdemelnek itt. A váltakozó tempójú As The Canvas Frays ugyancsak a kiemelkedőbb momentumok sorát gyarapítja, majd a Cross My Heart az At The Gates legjobb pillanatait idézi fel számomra. Ez, valamint a Nothing és a záróakkordnak szánt Alfa&Omega utal vissza talán legjobban a régi időkre. A zenészekre és összjátékukra eddig sem lehetett panasz, itt is hozzák csont nélkül mindazt, ami a kisujjukban van. A világvége hangulatú Let Us Die Togetherbe még egy atmoszferikus zongorás betétet is csempésztek a srácok. A Sargatanasra is jellemző volt a kísérletező hajlam, de a Halálkvintett még azt is igyekszik felülmúlni; sikerült a maga módján változatosra összerakniuk a Godworköt, amelyet ráadásul csak megdob a vendégek névsora, ill. teljesítménye. Felbukkan a már említett Tompa Lindberg, valamint a Deathquintet segítségére sietett még a Finntroll énekes Vreth, Robert Karlsson a Scar Symmetry-ből és Joakim Göthberg (Marduk, Dimension Zero); valamennyien két-két számot hörögnek-süvöltenek el.
Bónuszként még megkapjuk a tíz dal mellé a lemezen megtalálható Crawl On Your Feet és a fentebb kiemelt My Burden demóváltozatát, bár értelme nem sok van azon kívül, hogy a cédé műsoridejét húzzák velük. Ugyanis érdemben nem tesznek hozzá az albumverziókhoz, mondjuk nem is vesznek el belőle.
Már most kíváncsi vagyok, hogy az albumon végigvonuló koncepció mit tartogat a trilógia második és harmadik részére!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.