A depresszív vonulat olyan szinten árasztja el a fekete fém színteret az elmúlt 10 évben, hogy kis túlzással élve manapság gyakorlatilag minden második black metál lemeznek köze van a stílushoz valamilyen formában. Az persze külön kérdés, hogy ez jó-e, én személy szerint szeretem, ha van miből válogatni. De ha megnézzük, hogy az Enthroning Silence első lemeze 2002-ben jelent meg, rögtön látni, hogy a kétszemélyes zenekar már jelen volt a kezdetekkor, legalábbis a második generációs depi black vonulat indulásakor, hiszen tudható, hogy az egész oldalág ősatyja Varg Vikernes mester, nála jelentek meg ezek a tipikusan lassított tempójú, keserves halálsikolyokkal kísért black szerzemények először.
Említettem már, hogy az olasz illetőségű zenekar két tagot számlál: egyikük, név szerint Seeker of the Unknown, két másik helyi bandában is játszik (bár ezekben csak egyszerűen Nicola) : egyik a Bhopal, black/crust szerűséget tolnak, egy lemezük jelent meg, másik az Eroded, ők old school death metálban utaznak. Másikuk Alsvarth művésznéven fut, na róla nem tudok semmit.
A nem túl termékeny zenekar harmadik lemezét vehetjük a kezünkbe, kilenc év szünet után. Nem hinném, hogy ezek a dalok valóban ennyi ideig készültek volna, egyszerűen csak most juthattak el odáig, hogy összerakják őket, felvegyék, megjelenjen, meg egyebek.
Az album bő egy órás játékideje mindössze hat szerzeményből áll össze, ezek hangulata a műfaji sajátosságokból adódóan igencsak homogén, nem érdemes egyenként vesézni őket. Az átlagosan tíz perc hosszúságú dalok alapvető jellemzése két szóval megoldható: Xasthur, Abyssic Hate. Aki ismeri ezeket az egyszemélyes formációkat, az pontosan tudhatja, mit fog hallani az lemezen, kérdés ugye, hogy minőségben is felveszi-e a versenyt az Enthroning Silence ezekkel a (mára) nagy öregnek számító entitásokkal (vonatkoztassunk el most attól, hogy Scott Conner milyen szinten szarja le a saját életművét később). Hogy őszinte legyek: nem tudom, de talán nem is szükséges ilyen döntést hozni. Első alkalommal egyből rávágtam volna, hogy nem, de miután túl vagyok a lemez sokadik átpörgetésén, el kellett gondolkoznom azon, ha ezt hallom előbb, mint a fent említett klasszikusok anyagait, vajon mit mondanék? Természetesen azt, hogy tíz pont.
Hangzásában az album hozza a kötelezőt, fojtott, fullasztó, igazi klasszik depresszív black megszólalású az anyag, tehát senki ne várjon egy Dimmu Borgirt. A gitárok karcosak, a dob kellemesen pulzál, kissé a háttérbe olvasztva, a tempók többnyire lassú-közép intervallumban mozognak, néha megszakítva a monotóniát egy-egy gyorsabb betéttel. A dalok hosszú folyása, melankolikus dallamvilága egyfajta nyugodt, sivár, hipnotikus állapotot generál a hallgatóban.
<a href=”http://dusktone.bandcamp.com/album/enthroning-silence-throned-upon-ashes-of-dusk-dusk016cd”>Enthroning Silence – Throned upon ashes of dusk (Dusk016CD) by Dusktone</a>
Kétségtelen, hogy az album nem adja könnyen magát, nem egy vidám anyag, de kijelenthető, hogy az olasz duó harmadik lemeze műfajában ugyan nem annyira kiemelkedő, de egyben több is, mint egyszerű stílusgyakorlat. Az említett zenekarokkal való hasonlóság igencsak nagy, a műfaj szabvány elemein túl nem igazán használ mást a zenekar, de aki ezen felülemelkedik, igencsak szerethető, sötét és depresszív alkotást kap cserébe, amely többszöri meghallgatás után meg-megnyílik a hallgatónak.
A lemezt a Dusktone adta ki, tehát a megjelenésre nem lehet panasz: ízléses fekete-fehér matt felületű digipak tok, benne booklet a szövegekkel, ami fontos, hiszen amúgy nem lehet őket érteni. Magyarországon a kisebb szünet után újjáéledő Neverheard Distro forgalmazza a lemezt, méghozzá igencsak kedvező áron.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.