Már a felvezető klipes nóta, az Ultimate Judgement igen jót ígért, úgyhogy kíváncsian veselkedtem neki az olasz ötös debütalbumának. Aki a borító alapján valami extrém metalra számít, óhatatlanul csalódni fog, a srácok ugyanis meglehetősen lájtos, de azért itt-ott punkos lendületig bekeményedő rockban utaznak, ami magán viseli a grunge stílusjegyeit is. Ugyanakkor egyik Seattle-i nagyágyúhoz sem fogható igazán.
Az ajtónyitogatós intrót követően egy tipikusnak mondható, ám mégis állat riffel indul a nyitódal, a Biting Cold. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy a hangzással nem lesz gond, a 121 Decibel Audio Studio-ban rögzített korong nyugati szinten szólal meg. A folytatás (Hell’s Page) az átlagosabb témák közé sorolható – engem legalábbis nem tudott lekötni. Ezt valószínűleg skippelni is fogom, ha újra és újra meghallgatom a DangerEgo albumát.
A harmadik nóta (This Madlove) még kései Life Of Agony-s érzéseket is keltett bennem, bár az ének kicsit szürkébb, mint Caputo mesternél. A tempót kissé megtörik a közepén egy elszállós résszel, amibe egész pofás szólókat is beépítettek. Elsőre ugyan nem tűnik egy nagy etvasznak, de többszöri hallgatásra kijönnek a finomságai a Runawaynek.
A kicsit bluesos (már-már a szép emlékű Skint eszembe juttató) kezdésű Hallucination From „The Space”-ben végre az énektémák terén is összekapja magát a DangerEgo; már-már Tantric-os magasságokba merészkednek ezzel a nótával, jóllehet azért Hugo Ferreiráék zsenialitását nem érik el összességében.
Koncerteken bizonyára a csúcspontot jelentheti a Hallucination – bámulatosan váltogatják benne az elszállt és az „odalépős” részeket. Konkrétan egy Danziges riffel robban be a Light Or Darkness, de az ének itt is elmarad attól, amit egy ilyen hatás alapján elvárnék. Mondhatni a riff menti meg igazából a dalt.
Utána a szabadság szárnyain repülhetünk (Wings Of Freedom); ez a szám a fantáziadúsabbak közül való. A kiállást csak dícsérni tudom; először nem egészen odaillőnek tűnik az a betét, amivel megtörik, de sokadjára meg lehet szokni. Majd a téma belefolyik a következő számba, ami az elején említett klipes opus. Nyitóriffje távolról a Soundgarden Spoonmanjét idézi fel, persze azért ügyeltek a talján skacok, hogy ez a hasonlóság ne legyen oly szembetűnő, legfeljebb csak a magamfajta kritikusoknak. 🙂 Tök jó nyári rockslágert lehetne belőle faragni, valami fesztivál himnuszaként is elmehetne akár.
You Belong To Me címmel megint egy uncsibb tételt kapunk, ez sem lesz a kedvencem. Biztos vannak, akik buknak az efféle depisebb lassulásokra, de úgy érzem, nem sikerült kihozni eme dalból azt a bizonyos pluszt, ami eredetileg benne rejtőzhetne. Szerencsére a Prison’s Escape-pel megint felpörgetik a végére a hangulatot, itt már gázt adnak, kicsit „bepunkulnak”; visszatér az élet a fiúkba.
Még nem érdemes kikapcsolni a lejátszót a szám végén, mert néhány pillanat múlva felcsendül egy rejtett track, kicsit bluesosabb (akár még southern rockosnak is mondanám), mint a többi számuk; stílusában Pete Droge egyes dolgaira is emlékeztet. Több helyen is beugrik a lemez hallgatása során a Dishwalla zenekar, nem tudom, ezt a csapatot hőseink mennyire vágják. Na, ők is valami ilyesmi zenében utaztak anno, mint amivel a DangerEgo próbálkozik.
Speciel, ha ilyen muzsikákkal lennének tele az itthoni kereskedelmi rádiók, egy rossz szavam nem lenne. Bármely számot az albumról simán műsorra tűzhetné valami jobb érzésű rádiós szerkesztő – már ha végre eljutna a tudatukig, hogy nemcsak az a király, amit ők annak hisznek. A kisebb hibák és a pár „se hús, se hal” jellegű nóta ellenére egy egész vállalható darabot hoztak össze első körben a talján fiatalok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.