Ezelőtt pár évvel még azt mondtam volna, hogy a Solitude egy biztos pont. Nem feltétlenül érzem úgy, hogy ők változtak, lehet, hogy én… Tény, hogy a tőlük érkező zenékből mostmár erősen szelektálnom kell, hiszen a cél nem az, hogy „odamondjunk” egy bandának, hanem hogy az az ember írjon a lemezről, akinek legjobban tetszik a szerkesztők közül. Ezúttal például lehet, hogy nem hozzám passzol ez az anyag igazából. Megpróbálok objektívan okoskodni tehát.
A moszkvai társulat 2007-ben startolt el, azóta ez az első lemezük. Négy éve jelentkeztek egy demóval még ezen kívül, és az azon lévő három dal egyike ide is felkerült. Yury „Dusted Wind” Ryzhov az alapító tag (papírforma szerint ő a gitáros), és még egy énekes tartozik a fix felálláshoz Vladimir Andreev személyében. Tulajdonképpen őt tartom a problémás pontnak, mivel nem képes kiszélesíteni egy kicsit sem azt a bizonyos death metal orgánumot, ami számomra pillanatok alatt tömény unalmat idéz elő.
Jó, néha van szövegmondás, de a hörgésből csak nagyon ritkán mozdul el erre arra. Meg egy kicsit énekel… Többet kéne neki szerintem…
A gitár egyébként hangulatos, a szinti is elszőnyegezget, de a fülem várná azt a bizonyos pluszt, ami végülis csak kevéssé érkezik meg.
Az Echoes of the Fallban van az első rövid bepróbálkozás a dal vége felé klasszikusabbnak mondható zongorahangon, de nagyon nem sikerült eltalálni a hangszínt, én konkrétan odapillantottam a telcsimre, mikor felcsendült… Pedig fülessel hallgatom mindig a promóanyagokat.
Mikor a harmadik dalban is meghallottam a szintiszőnyeget, rájöttem, hogy nem csak az énekkel van gond, hanem az eszköztárak általában szegényesek egy picit. Merengőket, a műfajjal ismerkedőket talán még ámulatba ejt ez a fajta zene, viszont, aki már meghallgatott pár death / doom anyagot, az bizony hamar ásítozni kezd. Pedig a Leda and the Swan még tempóban is merész, komolyan kimozdul a ködös tavon ringó csónakban ülő fazon által demonstrált zenei világból. Ez mondjuk azért jól esett.
Az egész anyagra jellemző a kitartott hangok és a riffjáték váltakozása, ez azonban leginkább a The Weeping Lotus Dance tételnél jön elő. A középrészben szaggatott riffek, ide-oda csúszó hangok, majd ugyanez kitartottan. Nem rossz megoldás. És az is jól esett, hogy ez a szám nincs nyakonöntve a szinti – joghurttal. Van ebben is, de nem elejétől a végéig.
Tovább haladva az izgalmak azért még fokozódnak, kimondottan érdekes megoldással operál az ötödik dal, ahol a szaggatott riffelés, a szólógitár és a szintetizátor együttese már – már progresszív izgalmakat okoz. To the Fairest. Ez a dal még tetszett is. Kimondottan.
A végefelé még lesz két erősebb dal, amiket szívesen hallgatok…
Dobosnak mindkét tag fel van tüntetve a borítón, holott gyaníthatóan gépdob szól. Ami természetesen nem baj, csak nem ártana így írni. Ha mégsem az, hanem élő feljátszás, akkor én kérek elnézést, bár akkor a keverésnél lett csúnyán elgépesítve a hangzása és a tempója – ergo gépdob szól 😀
Na, miután ennyit kukacoskodtam, és objektivitást ígértem… Hmmm… ez egy jó lemez, csak nekem nem tetszik különösebben. Illetve egyesek számára nagyon jó lemez is lehet. Minőséginek minőségi, hallatszik, hogy a témákkal is ellegóztak szépen, de nekem átlagos inkább a To the Fairestet kivéve… Az a dal nagyon ott van. Meg a Down the River to Vortex is.
<a href=”http://shallowrivers.bandcamp.com/album/nihil-euphoria”>Nihil Euphoria by Shallow Rivers</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.